Vandra Attila : Borzalom a szülészeten. II. (befejező rész): Ki a felelős mindezért?

Amikor a bőrgyógyász nem elégedhet meg Sherlock Holmes szerepével. Neki pókerezni is tudnia kell.

 

– Nézze, én az önök családi életébe nem akarok beavatkozni. Erre vonatkozó döntéseik csak önökre tartoznak. De számomra két dolog fontos. Addig is, amíg az ön laboreredménye is megérkezik, szükségem lenne néhány adatra egyrészt az ön kórlapja szempontjából, másrészt pedig ki szeretnénk deríteni, hogy ki volt az a személy, aki egyiküket megbetegítette. Őt is kezelnünk kellene, gondoljon arra, hogy közben mást is megbetegíthet, s más ártatlan gyermekek is születhetnének kongenitális szifilisszel. Felelősséggel tartoznak ezért. Segítsenek tehát nekünk az epidemiológiai lánc felderítésében.

– Mondtam, én nem csaltam meg soha a feleségemet. Se amióta összeházasodjunk, se azelőtt.

– Ön őszintének tűnik. De felesége is. Ő is azt állítja, hogy ön volt az első és egyetlen férfi az életében.

– Az első az igaz. Szűz volt az első kapcsolatunk alkalmával. De amint látja, az utóbbi már nem igaz.

A férfi hangja tele volt gyűlölettel. Nem magyarázta a bizonyítványát, nem esküdözött, nem bizonygatott. Az orvosnő gondolkozott. Lehetséges, hogy a férfi igazat mond, de valamit szándékán kívül elhallgat, mert nem tulajdonít neki jelentőséget?

– Próbáljuk kideríteni, hogy mióta beteg. Mikor végezte el az utolsó VDRL vagy TPHA analízist?

– Soha.

Az orvosnő ránézett.

– Akkor se, amikor az egyetemre felvételizett? Se amikor megházasodott? Amikor megszerezte a sofőrkönyvét? Se amikor munkába állt? Mindegyik alkalomkor kötelező…

– A feleségem nővére asszisztensnő. Laboratóriumban dolgozik. Elintéztük. Félek a tűtől…-  magyarázkodott. – XII-es korunk óta együtt járunk.

Az orvosnő mély lélegzetet vett, hogy ne kezdjen egy kocsist is megszégyenítve káromkodni. Érezte, hogy meg tudná fojtani a jóakaratú sógornőt, s a felelőtlen laboros kolléganőt, aki rátette látatlanban a pecsétjét az analíziseikre.

– S gondolom, akkor a felesége se… Terhesség alatt se? – Az orvosnő nyelt egy nagyot. Szinte azt mondta, hogy most megköszönheti a sógornője jóakaratát, de ebben a hangulatban csak erre nem lett volna szükség, szítani tovább a családi viszályt.

– Ráfizettünk ugye? Megtudhattuk volna idejében, s elejét vehettük volna! Istenem, istenem! – roskadt magába a férfi. Sírni kezdett. Már nem vádolt senkit. Az orvosnő látta rajta, hogy a saját felelősségét érzi. Őszinte lesz. Eltelt egy kis idő, amíg újra szóba lehetett vele állni.

– Tehát ön azt állítja, hogy felesége volt az egyetlen nő az életében?

– Nem, ezt nem állítottam. Azt mondtam, hogy sohase csaltam meg. 16 éves koromban volt egy egyéjszakás kalandom, egy táborban. Utolsó este buli volt, táncoltunk, s egyszer csak behívott a szobájába. Mentem gyanútlanul. Bezárta az ajtót, s… Másnap reggel el akartam a címét telefonszámát kérni, de kinevetett. „Örvendj kisfiú, hogy férfivé avattalak!” Egy évig betege voltam annak a nevetésnek. Nem is udvaroltam senkinek két évig. Amíg a feleségemmel össze nem jöttünk. De annak már 8 éve…

– S a kaland után körülbelül három héttel megjelent egy kis sebhely a péniszén. Mintha lehorzsolta volna.

– I-igen. – vájkált emlékeiben a férfi. Amikor szüleimmel Olaszországban nyaraltunk.

– S persze szégyellte megmutatni szüleinek.

– Orvoshoz úgy se tudtunk volna menni. S semmiségnek tűnt. Bekentem valami antibiotikumos kenőccsel, s elmúlt…

– Igen, elmúlt, de nem a kenőcstől. Anélkül is elmúlt volna. S egy idő után kiütései jelentek meg. Mint a csalánkiütés. De nem viszketett.

– Édesanyám Chlaritine-t adott, s elmúlt.

– S a kiütések még néhányszor megjelentek, s elmúltak…

– I-igen. Honnan tudja?

– S néhány éve már nem volt kiütése.

– Valóban… Honnan tudja?

– Az elsőrendű és illetve a másodrendű szifilisz klinikai jelei! Vetkezzen le! Meztelenre, ne szégyenlősködjön! Láttam már férfit meztelenre vetkezve, ez a szakmám. Forduljon meg! – nézte végig a férfi testét. – Ez a sebhely mióta van itt?

– Milyen sebhely?

Az orvosnő megnyomogatta.

– Nem fáj?

– Egy cseppet sem.

– Szililiszes gomma. Harmadrendű szifilisz. Drágán fizetett azért a kalandért.

– Van negyedrendű is?

Az orvosnő komoran megrázta a fejét. A férfi lelki szemei előtt megjelent Ady, Munkácsi és Eminescu sorsa…

– De hát évek óta egy halálos kór van bennem, melynek utolsó fázisának küszöbén állok, egy magától múló sebhelyet és néhány kiütést kivéve, semmi jele nem volt? Hogyan lehetséges?

– A szifilisz egy ilyen lappangó kór. Amikor a betegnek komoly panasza van, az már a vég kezdete. De önnek még nem késő. Meg fog gyógyulni.

– S a gyermek?

– Kérdés, hogy szerveinek kialakulását mennyire befolyásolta a kór. Milyen maradandó elváltozások alakultak ki. Lehet, szerencséje van, s az elváltozások nem irreverzibilisek[1], de ezt garantálni nem tudom. Ez ezután fog kiderülni.

A férfi zokogni kezdett.

– Úristen, miattam… Miattam van az egész…. Megbetegítettem a feleségem, s a gyermekem egy életen át szenvedni fog érte… Jaj, hogy fogok a felségem szemébe nézni…

– Nem akarja látni.

– Nem csodálom – roskadt magába a férfi, láthatóan vívódva magában. Arcára voltak írva gondolatai. Láthatóan erős bűntudat gyötörte, de megoldást keresett.

– Mi tehetek én most értük? – szólalt meg végül.

 

Az asszonyka kisírt arccal lépett a rendel?be. Nézése arról árulkodott, hogy nyugtatók hatása alatt áll, de a nyugtatók alulmaradnak a problémájával való harcban. Gépiesen engedelmeskedett az orvosnőnek miközben az vizsgálta, de mintha egy párhuzamos világban lett volna. Időnként fel-felzokogott. Ilyenkor az orvosnő megszakította a kivizsgálást, s türelmesen megvárta, míg folytathatja. Amikor befejezte rászólt a nőre.

– Öltözzön fel, majd üljön le!

Az asszonyka gépiesen engedelmeskedett.

– A férje… – kezdett bele az orvosnő, de a nő félbe szakította.

– Nem akarok hallani róla… Nem érdekel, hogy mikor szedte össze! Nem érdekel, hogy nem csalt meg! Ne próbáljon győzködni, látni sem akarom többet!

Hmmm. A nőgyógyász kolléga tehát próbálta győzködni, de nem sok sikerrel… Feltehetően csak egy még harciasabb bosszúálló fúria lett belőle.

– Látom, nagyon gyűlöli gyermeke apját. Valahogy szeretné megbüntetni azért, ami történt. Már meg ne haragudjon, de elég fura módját választotta a bosszúállásnak. A legtöbb anya depresszión esik át szülés után, az orvostudomány úgy nevezi, hogy post partum más néven szülés utáni depresszió. Az anyára szakadt rengeteg munka és felelősség, a pihenés hiánya, a megváltozott életrend okozza. Rengeteget jelent ilyenkor az anyának, ha van támasza, aki a munka egy részét felvállalja. S önnek nem gyermeke, hanem beteg gyermeke született, a stressz, a gyermekért való aggódás még nagyobb lesz. Ha jól tudom édesanyja meghalt. Édesapja külföldön él. Mindezek után anyósától nem fogadhat el majd segítséget. Ki lesz a támasza, ha férjét elkergeti, esetleg még látni sem engedi a gyermeket? Ez a gyermeke érdekét szolgálja majd, ha már magára nem gondol?

– Megoldom – válaszolta az asszonyka szúrós tekintettel.

– Vajon ez gyermekének is érdeke?

– Hány gyermek nő fel apa nélkül elvált családokban… ő is fel fog.

– Már meg ne haragudjon, de ha bosszút akarnék állni rajta, én nem így járnék el. Számára így a legkényelmesebb variáns jut. Nem kell majd részt vállalnia a gyermekért hozott áldozatokban, s mindenkinek elmondhatja, hogy ön kergette el. Nem tehetett másként, mint hogy félreálljon. S ő lesz az erkölcsi győztes. A legnagyobb bosszú az lenne, ha látnia kellene naponta beteg kislányát. Akinek a betegségét ő okozta.

Az asszonyka egy pillanatra meglepődött. Kis idő után nyugodtabb hangon folytatta:

– S az a gyermeke érdekét szolgálná, hogy apjának a látása minden pillanatban eszembe juttassa azt, amit okozott neki? Képesnek lát arra, hogy naponta látva őt, ne szembesítsem ezzel? Az ebből fakadó viták által megmérgezett családi hangulat jobb lesz-e a gyermeknek? Ez vajon az ő érdekét szolgálná? Egy polgárháborús légkör vajon jobb, mint apa nélkül felnőni?

Ez a válasz az orvosnőt lepte meg. Most rajta volt a hallgatás sora. Ez már nem hiszti. Ennek a nőnek a maga módján igaza lenne, de… Az orvosnő ekkor rádöbbent, hogy rég túllépett a hatáskörén. Az, amit tesz, az már beavatkozás e pár magánéletébe. De itt habozni nem lehet. Most vagy kiszáll azonnal, vagy keményen játszik. Alea iacta est![2] Nincs visszaút! – döntötte el.

– Asszonyom, önnek e döntéshez nincs erkölcsi joga!

– Tessééék? Hogy mer fölöttem ítélkezni? Tudja mit jelent megszülni egy ilyen gyermeket? El tudja képzelni, hogy min megyek át? Dehogy tudja, ez ön számára csak egy „érdekes eset”, amelyet majd bemutathat egy konferencián! Vagy egy szám a statisztikai adatok közül. A 3847/2008-as páciens. Az én életem, az én családom, önnek semmi köze hozzá! Én döntöttem. Akadályozzon meg!

– Kérem. Ebben igaza van. De az orvosi etikai bizottsághoz és az ügyészséghez benyújtandó jelentésemhez válaszoljon a következő kérdésekre. Kinek volt az ötlete, hogy évekkel ezelőtt analízis nélkül tegyenek negatív pecsétet férje egyetemi felvételijekor az orvosi igazolványára? Kinek volt az ötlete, hogy hasonlóan, az analízis elvégzése nélkül kerüljön negatív pecsét a sofőrvizsgájakor, munkába álláskor, és házasságukkor?

Az asszonyka ledöbbent. Nem értette hirtelen hova akar kilyukadni az orvosnő, s zavarában kibökte:

– Megsajnáltam, mert úgy félt a tűszúrástól… – Ekkor hasított belé a felismerés, hogy e vallomásával nővérét és annak főnöknőjét hozta bajba. Elharapta a folytatást. Majd egy idő után azt sziszegte a foga közt:

– Ne zsaroljon…

– Amikor férje érettségizett, sofőrvizsgázott, munkába állt választása lehetett volna, hogy folytatja-e vele a kapcsolatot. Házasságuk alkalmával az analízis alapján dönthetett volna arról, hogy hozzámegy-e vagy nem. S ez még semmi. Ezt még kenheti a férjére. De magán se végezte el. Ezért már a férje nem felelős, ez már az ön választása volt. Akkor még kezelhette volna magát. Ha a terhessége alatt nem blicceli el a kötelező VDRL és TPHA analízist még mindig lett volna választása: megtartja-e a gyermeket vagy kezeli magát, s ezzel a gyermeket is? Most már nincs. Mert akkor úgy döntött, hogy elblicceli. Most akkor vállalja akkori döntéseiért a felelősséget! – emelte fel az orvosnő a hangját.

Az asszonyka tágra meredt szemekkel nézte az orvosnőt. Nehezen fogta fel. Próbált menekülni attól, amivel szembesítették. „Nem, nem igaz, nem lehet igaz!” De egy hang ott bent egyre hangosabban üvöltötte: „Bűnös!” S e hang elől nem volt menekvés. Egyre sápadtabb lett. Az asszisztensnő és az orvosnő egyszerre ugrott oda, hogy fogják meg, mielőtt elvágódik.

– Valeriana oldatot, kiskanalat! Fogom én! – szólt, de inkább kiáltott az orvosnő. Az asszonyka hamarosan magához tért.

– Úristen, mit tettem… Kislányom, kislányom, mit tettem… Miért kell neked bűnhődnöd ezért? – ismételgette. Lassan-lassan magához tért.

– Béküljenek ki, mert beteg gyermeküknek mindkettejükre szüksége van. Fokozottabban, mint más gyermeknek. Nézzenek szembe a múlttal és saját felelősségükkel, s ne emlegessék egymáséit. A főleg ne feledjék, a jövővel kell megbirkózniuk – mondta az orvosnő anyás hangon, még mindig magához ölelve őt.

– Akarom látni a férjemet.

– Menjen.

– A jelentése…

Megcsörrent a telefon. Az orvosnő vette fel.

– Igen, itt van… Ez biztos? Na, akkor ezt közlöm vele. Köszönöm, kolléga, hogy telefonált.

– Van egy jó hírem. Az újszülött-osztályról telefonáltak. A gyermekének maradandó szervi elváltozása nincs. Mindaz, amit kívülről látott rajta s elborzasztotta, az el fog múlni. Szerencsés volt.

– Biztos?

– Igen.

Válaszul az asszonyka megint sírni kezdett.

– Sírja ki magát, aztán szaladjon, mondja meg a férjének is.

– Első dolgom az lesz, csak szedjem össze magam – mosolyodott el végre.

Amikor az ajtó becsukódott utána, az asszisztensnő ránézett az orvosnőre.

– Micsoda pókerkártyás, doktornő!

– Blöffölni tudni kell! – kacsintott cinkosan az orvosnő.

 

[1] Megfordíthatatlan

[2] latin szállóige: „a kocka el van vetve”. Az ókori források szerint eredetileg Julius Caesar mondta Kr. e. 49 január 19-én, amikor seregével átlépte a Rubicon folyót.

Legutóbbi módosítás: 2019.08.21. @ 11:19 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 758 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.