A távíró kopogását hallom. Ti-tá-tá-ti-ti. Mindig ugyanazt a zajt, de sohasem ugyanúgy. A jelek egymásutánisága hordozza az információt, a jelentést. Ahogy a tenger mossa a hullámokat a partra, veri a sziklafalakra, mindig ugyanazzal a lendülettel, de sohasem ugyanúgy.
A biztonságot érzem, anyám simogatását, ahogy esténként, a sok mosástól kiszáradt tenyerébe temettem arcomat, és két ujját végigsimította lezárt szemhéjamon. Mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal, de sohasem ugyanúgy.
Az öreg cipész, a szomszéd házban lakott, kis m?helye az utcára nyílott, és lépcs?n kellett lemenni a zsúfolt helyiségbe. Minden nap, amikor az iskolából jöttem haza, benéztem hozzá. Szerettem a nyersb?r illatát, a csiriz szagát, amit maga kevert, f?zött a legalkalmasabbra. Keze között alakult, formálódott az anyag, és vált lábbelivé. Piros topánok, és nehéz férficip?k között n?ttem, serdültem. Láttam, ahogy a kalapácsot fogja, egyre nehezebben látó szemével hunyorítva üti az apró fa-szegeket a talpba. Mindig ugyanazokkal a könnyed mozdulatokkal, de sohasem ugyanúgy. Egy ?szi napon bezárt az üzlet, és nem nyitott ki többé. Dóra bácsi nem készít már cip?t. Gyerekkorom óta érzem orromban a b?r illatát, ha cip?bolt kirakata el?tt megyek el, még a vastag üvegen keresztül is.
Te jössz felém. Kissé billen? járással, ahogy egyik lábadról a másikra helyezed súlytalan testedet, szinte lebegve a föld felett. Járásodat idézem, és ahogy távolodsz t?lem ugyanazokkal a mozdulatokkal, de sohasem ugyanúgy. Csak egyetlen egyszer mentél úgy el, ahogy soha többé nem láttalak elmenni.
(Budapest, 2007. december)
Legutóbbi módosítás: 2008.12.20. @ 11:00 :: Horváth János