Egy festő sem vitte volna vászonra szebben azokat az apró képeket, színeket és mozdulatokat, ami átjárja az egész írást. Az elején szinte mi is együtt fuldoklunk a rémült és menekülő szereplőkkel, de aztán egy pillanattal később mintha egy távcsővel figyelnénk mindazokat a dolgokat, amelyek a tó körül történnek.
Mintha egy összekuszálódott történetbe cseppennénk bele, nem tudni hogyan alakul a következő kép, de egyszer felkorbácsol, majd megnyugtat, mintha valami hullámzó és életre kelő világ elevenedne meg a sorok között, amiben egymásra halmozódnak az érzékeket megdolgoztató kifejezések és jelenetek. Egy fokozódó izgalom és várakozás lappang a levegőben, feltételezhető, hogy egy végkifejlet, egy komoly mondanivaló fogalmazódik meg az elbeszélés végére, egy olyan valakitől, aki nem csupán a fantáziáját használta írás közben, hanem a tó mellet üldögélve csendes délutánokon, mindezeknek az eseményeknek szemtanúja volt. Látta és elsüllyesztette magába, hogy megérjenek a gondolatok, mint gondos gazda pincéjében a jó bor, amit mosolyogva kínál a vendégeinek. Én is így kóstoltam bele a kész nedűbe, ebbe az ízekkel és illatokkal teli, távoli világba, amelyet még nem láttam csak a képernyőn keresztül, és nekem csupán a fantázián sietne segítségemre egy ilyen örökmozgó összkép megteremtéséhez.
A természet az ember képére formálja magát, az emberek természetté válnak, süllyednek és felemelkednek, oroznak és menekülnek, közönyösek és szabadok. Mindenki keres itt valamit. Megváltást, életet, valami mást, mint ameddig eddig megélt, valami olyat, amire régóta vágyakozunk, amit régóta nem értünk meg, de szeretnénk.
A közbevetett alcímek egy kissé megtörik az olvasás menetét, széttagolják a gondolatmenetet, de segítségre is vannak abban, hogy ne keveredjünk el ebben az ismeretlen világban, ahol ott vagyunk lélekben, gondolatban, testben. De otthon vagyunk?
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Zatykó Zoltán
