Abban az évben, amikor Carter visszaadta a magyar királyi koronát a magyar nemzetnek, Rajkó Félix elhatározta, hogy író lesz. Három recenziót, két novellát és egy kisregényt írt egy fél év leforgása alatt, sovány háta belehajlott a nagy munkába, szeme eszelősen lobogott. Látszott, hogy írás közben eksztázisban van, úgy nézett ki, mint egy angyalcsináló egy megkergült Goya rézkarcon. Vagyonőri megbízatását felmondta, kirázta a haját a homlokából, a kérdezőre nézett és közölte: „Innentől kezdve csak az írásnak élek.” Dodonai módon fűzte hozzá, hogy a szerkesztők majd élni-halni fognak érte.
Műveit először a közeli kisvárosban működő Kultúrkör szerkesztőségének küldte el. A főszerkesztő helyett a prózai rovat vezetője, Lénárd Menyhárt, az ötvenes, megfontolt, strapabíró entellektüel váltotta ki a postán az ajánlott küldeményt. Felmutatta iratait, visszaballagott a szerkesztőségbe, ollóval elvágta a csomagot összetartó barna madzagot. Kibontotta a paksamétát, még nem ért el csak az első idősík-váltásig, még a második nagy hatású metafora előtt összeesett és meghalt. A csomag a dunántúli, neves fővárosi akadémikusokat is összegyűjtő laphoz került, melynek ritka ambíciókkal megáldott vezetője páratlan szemmel fedezett fel fiatal tehetségeket. Az irodalmi vezér elsősorban a széthullás és a túlélés súlyos kérdéseit boncolgatta lélektani nagy munkájában, mely egy olyan emberről szól, aki mintegy beköltözik tulajdon lelkiismeretének kísértetkastélyába. Nagy Kázmér, a főszerkesztő, még nem élvezhette az első kisregény szatirikus-pikareszk hangulatát a befejezésben, még nem is foghatta fel teljesen, hogy a szerző milyen találóan oldotta el alakjait tipológiailag a regényben adott szituációtól, amikor egy régi, ma már nem aktív kór tüneteit, a flekktífuszét mutatta.
Láza felszökött, ágynak esett, szája kicserepesedett, az infúziós-tű kifordult a karjából. Családja még nem is ért be a kórházba a pizsamájával, amikor állapota válságosra fordult. Estére — a gondos orvosi ápolás ellenére — meghalt. „Haláli egy pasas” — tette hozzá Félix. Az ország készülődött a Nagyon Nagyon Nagy Októberi Forradalom évfordulójának irodalmi pályázatára. A szerkesztőségekben komor csend honolt. A posta felbontatlanul hevert, a munka haladt, megválaszolatlan dolgok tornyosultak, az emberek kérdőn néztek egymásra. Óriási volt a tanácstalanság. Fejtő Béla, egy esztergomi kritikus, aki elsőként tette magáévá Barthelme szemételméletét, elhatározta, hogy válaszol a kihívásra. Lapja kicsi volt, de ismert. Nemcsak szépirodalmat közölt, de szociográfiát is. Barthelme az USA hatvanas-hetvenes évekbeli szemét-termeléséből indult ki, amikor is évente 4%-os ütemben emelkedett az évi szeméttermelés. Fejtő szerint nem nehéz megjósolni, hogy nemsokára, azaz hamarosan 100 %-ról beszélhetünk, amikor is a szemét átveszi a valóság szerepét, hogy kivirágozzék rajta a jövő. Fejtő nemcsak a kukákba ürített szemétre gondolt, hanem arra is, amit az emberi fejek kukáiba ürít a mai világ. Döntését tehát ehhez mérten hozta meg.
Elhatározta, hogy pályázati kiírását a neves évforduló alkalmából, minden irodalmi orgánumba eljuttatja. A memorandum nem tett ki többet, mint húsz sor. Fejtő alapos munkát végzett. A minimalista stílusra is igényt tartó pályázati kiírás 20 flekkben szabta meg a beküldendő pályamunkák hosszát. Társadalmi zsűrit és magas pénzjutalmat ígért. Félix egy péntek délután bontotta ki a levelet. A nagy betűs címnek — pályázati felhívás — nagyon örült.
Gondosan tanulmányozta a feltételeket, még nem jutott el odáig, hogy a pályázatokat két példányban, másfeles sorközzel, jeligésen kell beküldeni, amikor furcsa, enyhe kis szédülést érzett. A levelet lerakta, megfordult, kinézett az ablakon, még látta a sarkon beforduló fagylaltos kocsit, még volt ideje megérteni, hogy mit jelent a pályázati feltételek között, hogy minden eddig nyomtatásban nem szereplő irodalmi mű nevezhető, elgondolkodott, és az átlátszó képre összpontosítva megírta pályamunkáját, a rendesen megszokott sorközzel. Eszképista kisregénye —előrelátó módon — egy túlélés krónikája fedőnevet kapta, s Félix gyorspostával küldte el.
Az esztergomi posta lassúdad tempójában egy hétig tartott, mire a küldemény Fejtő Béla asztalán landolt. A zöld szemellenzőt, és filc könyökvédőt hordó szerkesztő először messziről szemlélte az iratot, mintha fehér port küldtek volna neki. A minimalista próza maximális foka meglepte a tapasztalt szerkesztőt, elgondolkodott a flauberti műgondon, de amikor megértette, hogy a narrátornak nincs hatása az eseményekre, rángógörcsöt kapott és másnap délben meghalt. A pályázat kiértékelése még tart. A zsűri nem várt kéziratokat nem küld vissza és nem tart meg.
Legutóbbi módosítás: 2009.01.06. @ 11:30 :: Kerekes Tamás afterman