Izgalomteli várakozás el?zte meg találkozásomat Tóth Pista bácsival, aki nemrég a Guiness Rekordok Fotóalbumába is bekerült, mint a világ legutolsó olvasója. Pista bácsi magányosan él, egyetlen társa egy puhalépt? robomacska, aki ha kell a hangospostát is felmondja neki. Ett?l az egyetlen a 21. századra utaló jelt?l eltekintve ottjártamkor úgy éreztem magam mintha egy idegen, történelemel?tti világba cseppentem volna.
A tiszteletreméltó, ám kissé bogaras öregúr ugyanis dacolva a józan ésszel, jellemz?en még mindig szerves ételeket fogyaszt, ráadásul ezeket saját gyomrában emészti meg, kitéve magát mindenféle, a mesterséges emészt?szervek számára ismeretlen meghibásodásnak. Közönséges halandónak, hát még egy magamfajta droidnak azt is nehéz elképzelni, hogy létezhet valaki virval nélkül, a félhomályos lakásban sehol egy készülék. Amikor rákérdeztem, hogy kikapcsolódásként sem szokott-e feltölteni élményeket, Pista bácsi elmondta, hogy neki nincs szüksége ilyesmire, ? ha kell, a képzel?erejére támaszkodik. Csak legyintett, amikor közöltem, hogy manapság ezt már senki nem teszi, hiszen a képzel?er?t messze-messze túlszárnyalják a szintetikus fantáziapakkok, melyek a legapróbb részletre kiterjed? teljeskör? tapasztalást nyújtanak. A legfurcsább azonban látogatásom azon momentuma volt, amikor a halkszavú öregember bevezetett egy általa csak könyvtárszobának titulált avíttas helyiségbe, melynek falait csupa, mint a háttérmemóriámból el?hívva rájöttem, könyvekkel teli polcok borították. Elh?lve figyeltem, ahogy a kezébe vesz egy kötetet, majd a m?veletet demonstrálandó, egy nyikorgó hintaszékbe telepszik. Mondhatom, megrázó, egyben megható élményben volt részem Pista bácsit tanulmányozva, amint apró, gyors és roppant meger?ltet?nek t?n?, szaggatott szemmozgásokkal próbált információhoz jutni a maga el?tt tartott papírlapról.
– Hát ilyen az olvasás! – gondoltam magamban összeborzongva. – Még szerencse, hogy több mint 20 éve digitalizálták az utolsó könyvet.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Magyar Csaba