Laura Alen : Id?tlenül

Nyomtatás

Tóparton f?zfa köszön önmagának,
törzse felkapaszkodik a földre
bízva,
küzdve,
büszkén áll.

Nézem a b?rös fodrokat,
mélyéb?l kihasal egy emlék,
egyre jön csendben,
id?tlenül int felém.

Bús lepkék köröznek a kék sírnál
árnyuk alászáll, körbeérnek örvények…

     – sóhaja itt maradt, mintha ölelne –
hányszor ígértél csodákat, életet…?

Fehérre vált a tó, liheg belém a szél,
magányomat összehúzom magamon
én
élek,
engedj el!