Nekem hiába meséled, hogy a föld gömbölyű,
mikor ereimben konokul örvénylik a múlt,
és csak szobám négy fala tartja össze
a sarokban kucorgó meztelen árnyékomat.
De esténként megszököm önmagamtól,
és szívösszehúzódásaidban vándorlok,
rést szaggatok a sötétté függönyözött világban,
menedékjogot kutatok álmaidban.
Fordulj felém, hozzám-érintéseiddel,
hogy csillagokat álmodhassak köréd,
s magamra takarjam a tegnapok
bennem szeretkezett fényét.
Tudod, nem számítanak már
az emlékek csendjében legyilkolt percek,
hisz ma újra az ablakunkra karcoljuk
a holnapban ébredés ábrándcsipkéit.
Csendes eső dobol szempillámon,
mintha rejtjelezve üzennél,
de ebben a magánnyá suttogott zajban
néha messzi hallak tőlem-magamtól.
Mondd, miért állsz te ott némán,
hitünket magadra gombolva,
bőröndbe hajtogatott álmokkal.
És én miért nem tudok feléd menni,
hullámok táncán mezítláb lépkedni,
hisz kifele látlak, de befele keresve
nagyon fájlak.
Nyugtalan rezdüléssel nyitom számat,
de hangom nem ér utánad,
mint akinek lelkében tévedt el teste,
kötéltáncosként imbolyog bennem
a félelem fénybe szakadó csendje.
Üvölts már rám, mert nem értem,
messze-ringó álmainkban
a zajongó idő, zuhanó jelbeszédeit.
Nem érdekel már az egy életben
elveszett száz halál, se a menny kékje,
se a pokolban hempergő múlt,
se a napból kiszorított
délibábok talmi fénye.
Csak ezt az egy életed éld velem,
hol minden szaggatott szívverésed,
egy újabb hurok az én szívemen.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Szilágyi Hajni - Lumen
