Rohadt nagy vihar volt az éjjel. Szénaboglyát bontott a szél és ölszámra szórta tele a falusi házak tetejét. Még a kertekben a gyümölcsfák ágait se kímélte. Tépte, tördelte, mint egy munkaközben hirtelen eszeveszett kertész. Csak hajnal felé rohantak el a felhők az Alföld felé, mintha olyan nagyon várnák őket ott.
A kis bagoly már reggel korán ott gunnyasztott a fűben, és csak nézet maga elé. Az egész madár csak egy borzas fej volt, s még sárga lábait sem lehetett látni, mert rajta ült. Ha néha egy korán kelő álmos légy köszönés nélkül arra szállt, akkor se kapott utána, mert biztos még nem tanulta meg a nagyapjától, hogy a madarak különösen szeretik az ilyet reggelire. A friss, döglött szöcskének sem kellett félnie a hullagyalázástól, mert még a lábaiba se harapott bele, hiába is meresztgette őket az ég felé. A bagolygyerek nem törődött semmivel, csak sértődötten, sírásra görbülő csőrrel forgatta fejét, mintha keresne valamit, de hogy mit, azt időközben elfelejtette.
Akkor találtam rá, mikor kiengedtem a csirkéket. Hasra feküdtem előtte a fűben, hogy jobban lássam az arcát, de rögvest meg is bántam, a fene egye meg, mert a hajnali harmattól csupa víz lett még a klott gatyám is.
— Hát aztán, hogy hívnak? — kérdeztem, miután felemeltem.
Biztos Benőnek — gondoltam, mert engem is így hívnak a keresztapám után. Az egy kukkot sem nyikkant erre, csak nézelődött a magasból. Igaza van, ha innen fentről körbeforgatja fejét, talán jobban eszébe jut, hogy mit is kereshetett itt hajnalban. Legyeket sem fogtam neki, hiába is csipkedte az övemről lógó sárga rafiaszálakat. Leraktam a bagolyfiút, mert még meg kellett kötöznöm azt az egy sor szőlőt, ami inkább csak dísznek őrizte a kerítést.
Később Milu kandúr is arra bóklászott. Ahogy meglátta a madarat, rögtön haverkodni akart vele. Lekushadt előtte, hogy megnézze, hogy hányas cipőt is visel az ilyen. Erre Benő felborzolta tollait, kőnyékben legyezőre emelte két szárnyát, s nem felejtette el csőrét fülig széttátani. Szemei fenyegetően villogtak, és krakéler módra fixírozta a macskát, mintha csak azt fontolgatná, hogy hova is húzzon be neki egyet. Milu erre rosszkedvűen legyintett: — Ki szórakozik egy dilis tollas gubanccal? — gondolta, inkább jobb híján átment a szomszédba Özvegy Pálnéhoz, a csinos iromba cicát meglátogatni.
A Pál Pistát nem szerettem. Már másodikba járt, én meg csak jövőre megyek iskolába, ezér’ is gyakran megvert a baromja. Csak én is legyek egyszer egyidős vele, bizony isten visszakapja tőlem. Nagyon csúnyán szokott káromkodni; még rajtam is túltett. Pedig az nagy szó. Ebéd után, amikor Benőnek apró húsdarabokat vittem, meglátta Pista, amint éppen etetem a madarat, rögtön el akarta kérni tőlem. Mondtam, hogy Benő nem eladó.
— Jó van, na, te kis hülye! — és evvel valagba rúgott. Ezt is csak félretettem a többihez. Este, még lámpagyújtás előtt átlopózott a gyerek és el akarta vinni Benőt, aki a szilvafa legalsó ágán ült, mert odatettem éjszakára. Még jó, hogy észrevettem.
— Hagyod a madaramat te piszok! — ordítottam — mingyá’ kihívom a nagymamát!
Erre tényleg visszament az udvarukba, anélkül, hogy szokása szerint lekent volna nekem egyet.
Reggel klott gatya helyett csak úgy pucér bőrre egy mackót húztam, mint az összes fiúgyerek, mert vasárnap volt és majd’ mindenki így ment misére — mármint a gyerekek — és hátrarohantam a szilvafához. Szívem dobbant egy nagyot és rémületbe dermedt. Benő nincs az ágon. Bőgve forgattam fejem, és az ágak közt is kerestem, de csak az ott lakó hangyák soroltak a reggeli bogármisére. Lenéztem a földre, gondoltam hátha álmában megint leesett. Tényleg ott volt. De csak a feje. Félig lezárt szemhéja alól már dermedten nézett a semmibe.
Mikor nagymamával később megérkeztünk a templomhoz, még nem harangoztak be, de már a téren összegyűltek az ünneplőbe öltözött hívők. A gyerekek is kimosdatva, tisztában feszengtek, és illedelmesen, dicsértesséket mondtak mindenkinek. A kalárisos fehér ruhás leánykák koszorúban susmutoltak, és ha egy pelyhedző állú surmók legényt arra vitt a tükrös csizmája, odaszólására csak szégyenlősen összevihogtak.
Akkor láttam meg a madárgyilkos Pál Pistát. Dudás bácsival, a keresztapjával várakozott, akinek gorombaságáról hét kocsma tudna mesélni. Én arrébb sétáltam, és később, mikor senki sem nézett oda, Pista háta mögé mentem, és mackóját bokájáig lerántottam, és eltűntem a tömegbe.
A meglepetés fenomenális volt. Először dermesztő csönd lett, majd kitört a hatalmas általános röhögés a misére várakozókból. A csitri lányok, a felnőttek, öregasszonyok, meg a már alig halló nagypapák nevetése is felhallatszott a felhőkig. Tán még a szentek is kacarásztak.
Pál Pista sírva a szégyentől és a dühtől, próbálta nadrágját felrángatni, hogy már végre ne bámulja a fél falu a fütyijét. Nagy igyekezetében elvesztette egyensúlyát, de mivel mackóval a bokáján nem tudott továbblépni, ezért végigesett a porban.
— Kuv’nyád! — ordította sírva, pedig a mamát még én sem ismertem, mert akkor halt meg, amikor én éppen születtem.
Erre Dudás bácsitól akkora pofont kapott Pista mikor felállt, hogy nekiesett a harangozónak, aki meg Szalajtó Bözsi nénit lökte oldalba. Dudás bácsi szabadkozott, majd keresztfiát karjánál vonszolva hazaindult. Pista persze nagyon szeretett volna elpucolni, mert elképzelte azt a verést, amit otthon kap. Na, nem a bagolyért, hanem a káromkodásért a falu előtt.
Én meg a templomban Istenhez küldtem egy fohászt Benőért, és nem kértem bocsánatot, mert nem tudtam megbánni, hogy bosszút álltam a bagolyért. Azt hiszem, hogy az Úr nem is haragudott, mert nekem úgy tűnt, hogy ő is mintha elmosolyodott volna, mikor látta, hogy bokáig rántom Pista mackóját.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.01. @ 11:20 :: kisslaki