Márton nézte a csörgedező patakot. Ismerte a forrásától végig le a völgyig, s még azon túl is. Nézte, ahogy csörtet a kövek között, ahogy ostromolja a sziklákat, s hogy nem bír velük, kikerüli azokat, majd eltűnik a föld alatt, arrább újra felszínre tör harsogva, tova pedig lezúdul völgybe, ahol megcsendesedik.
„Ilyen az én életem is” — gondolja, s leheveredik e fenyő tövében.
Elindult ő is valahonnan, kerülgette a köveket és benne sokszor megcsillantak a fények, mint a patakban az ezüstös hátú pisztrángok. Eszébe jutottak a saját ostromai a sziklákkal — apjával. És a csöndes csobogások a zúgó alatt — az édesanyja meleg szeretete. Eszébe jutottak a vidám pettyes halak — a román fáta a szomszéd faluból.
Csak a szomszéd falu, csak öt kilométer, de egy másik világ. Egy másik ország. Sorompó és fegyveres katonák állják útját annak, aki oda igyekszi. Mártont még sem a határ választotta el szép szeretőjétől, hanem a nagy komor szikla — az apja. A határőrökön könnyen kifogott, ismert minden fát, minden ösvényt, minden sziklakövet a környéken. Akkor lopózott át a szomszéd faluba, mikor kedve és ideje volt rá. Hanem az apja!
— Megmondtam, és nem mondom kétszer! Vess véget a dolognak! — dörgött a szigor. — És különben is reggel indulsz ki a havasba. Rád bízom a juhokat. Felmentek a hegyi legelőre. Anyád összekészít mindent, ami kell.
Márton csak nézett ijedt szemekkel, hogy mi lesz? Mit fog ő ott egyáltalán csinálni? Mi lesz a dolga? Ki lesz a segítsége? Millió kérdés futott át hamar az agyán, de az apja nem hagyta sokáig bizonytalanságban, mert már folytatta is:
— A sereget már szedik is össze a pakulárok. Négyen vannak, mert nagy a sereg: ötszáz juh és ötven kecske. Kapsz két szamarat is teherhordónak. Az esztenát tudod, hol találod. Voltál ott velem a tavaly.
Márton hajnalok hajnalán útnak indult az apai parancs szerint. A hangosan bégető túrmát ügyesen terelték a kutyák a juhászok utasításai szerint. Rövid kiáltások, füttyök jelezték a kutyáknak, mit kell éppen tenniük. A kis fekete pulikutyák voltak a terelés lelkei. A nagy kuvaszok pedig unottan ballagtak a jószág mögött. A két szamár megpakolva a szükségesekkel elől haladt a két bojtár gyerek felügyelete mellett. Elosztva haladtak az állatok — külön a fejős birkák, és külön a bárányok, jerkék, kosok. Vidám várakozással néztek az emberek a rájuk váró viszonyok, feladatok elé, csak a Márton szíve volt nehéz. Nehéz, mert elválasztották szép kedvesétől.
Ott maradt a kedves Anica túl a sorompón, túl az embereket, falvakat elválasztó határon.
Búsult Márton, mivel tudta, nem hagyhatja ott a rábízott jószágot, nem szaladhat szíve vágya szerint keresztül árkon-bokron, hogy láthassa a román fáta szép szemeit.
Beesteledett mire kiértek az esztenához. Tűz és lámpafény mellett kellett elhelyezkedni, behurcolkodni a házba, karámot állítani az állatoknak. Két napja már kiment szekérrel három ember, tegyék rendbe a házat, ólakat, karámot, s most mindez készen várta az érkezőket. El is helyezkedtek takarosan. Az elfoglaltság hasznára szolgált Mártonnak, mert a sok tennivaló kiverte a fejéből a keserű gondolatokat.
Baj nélkül eltelt az első éjszaka és utána még sok nap és sok éjjel. Kialakult hamar a rend: reggeli fejés, legeltetés, itatás, esti fejés, sajtkészítés. Mindennek megvolt a maga ideje és tudománya. A szekeres emberek másnap visszamentek a faluba, de megígérték, néhány nap múlva egyikük visszajön, hogy hozzon fel süldőket, meg majorságot. Tyúkot, libát. Itt jól elférnek, enni se kell adni nekik, s a süldők is megélnek a savón, meg azon, amit turkálnak maguknak.
Napok múlva jött is a szekér, de nem csak hozott, hanem vinni is akart. Friss sajtot.
Még egy hét sem telt el itt fenn, az emberek mégis izgatottan kérdezgették, mi újság a faluban. A szekeresnek mindenkihez volt egy-két szava, beszámolt a völgy mindennapi életéről, átadta az üzeneteket, s azzal ment vissza, hogy kéthetente jön fel majd sajtért. Később jöttek fel mások is friss sajtért, ordáért, túróért. Márton mindenkit kikérdezett, mit tudnak a lenti dolgokról, de azt, ami a lelkét nyomta, nem merte megkérdezni; mit tudnak a szomszéd faluról, s fekete szemű Anicáról?
Egyik nap mokány kis hegyi lovon érkezett az esztenára egy bocskoros ember. Márton megismerte, hogy abból a faluból való, ahova titokban átjárt. Nem sokat teketóriázott, megszólította. Kikérdezte, hová tart, mi dolga errefelé? Az ember elmondta, hogy a pópa dolgában járt a környéken. Üzenetet vitt az itteni pópának, s most menne haza, csak pihenni tért be az esztenára.
— Gyere, testvér — szólott Márton —, pihenj meg nálunk, s egyél velünk, éppen délebédhez készülünk.
Kínálta a vendéget sajttal, friss túróval, zsendicével, s szabadkozott, hogy nincs kenyerük, de van estéről maradt hideg puliszka.
— Ismerős vagy nekem, frátye! — mondta a vendég, miután éhüket elverték.
— Nem te vagy Anica kedvese? — folytatta. — Nem téged láttalak a faluban nálunk?
— Igen, igen! Én vagyok. Mit tudsz róla? Innen nem szabadulhatok most. Nem mehetek hozzá, amíg kint vagyunk a havason.
— Rég eljöttem otthonról, de mikor otthon voltam jól volt, csak te hiányoztál neki nagyon.
Márton szíve megtelt örömsugarakkal ezekre a szavakra.
— Állítsd be, testvér, a lovat az istállóba, s te pedig maradj nálunk reggelig. Hosszú út vár még rád hazáig, s veszélyes.
— Jani, hé! — kiáltott az egyik bojtárgyereknek. — Vedd a kaszát, s ott a csorgó mellett a dúsabb fűből vágjál jó ölre valót, vessünk ágyat a vendégnek.
Reggel, szokás szerint jókor keltek, s Márton egy tarisznyában átadott a vendégének egy nagy kerek friss sajtot, s egy másikban jóféle ordát.
— Anica részére készítettem, de ha elkapnak a granicserek, add nekik, s elengednek.
Az ember elment, s az élet folyt tovább az esztenán a megszokott medrében. A nyár eltelt, s az ősz meghozta a hideg esőket és hamarosan lehullott az első hó. Ekkor összeszedelőzködtek és lementek a völgybe. A juhokat behányták. Nem volt semmi hiba, nem vesztettek el, csupán két állatot. Könnyű volt az állatokat visszaadni a gazdáknak, hiszen mindegyik fülét még a tavasszal bemetszették a gazda jelével, s jelet az állatok számával felvésték egy botra. Arról olvasták le kiknek melyik a jószága.
Az apja elégedetten hallgatta az emberek dicséretét, hogy ilyen gondos, pontos számadó gazda még nem is volt a faluban. De hiába volt büszke a fiára, nem engedte elmenni, pedig látta rajta, még most is odahúz a szíve ahhoz a barna leányhoz.
— Jó munkát végeztél! — jegyezte meg este. — Reggel pedig menj le gátteres Gyurihoz. Leviszitek azt a három szekér rönköt, amit előkészítettem. Gyurinak most már egész fűrészüzeme van, nem csak az a régi gátter. Ügyelj mindenre, vágják ki rendesen a fát, ahogy megszegődtem. Itt az írás róla, hogy mennyi épületfa, deszka, léc legyen. Ha végeztél, a szekeresek hazahozzák a faanyagot, s te ott maradsz a Gyuri keze alatt. Odaszegődtelek a télire.
Így esett, hogy Márton még csak híradással se lehetett Anica felé. Gátteres Gyuri tárt karokkal fogadta a segítséget. Téli időben több munka adódott a fűrésztelepen, hisz a falusi emberek ilyenkor érnek rá kimenni a vágtérre. Meg aztán a havon könnyebb is lehozni a hegyről a kitermelt fát. Így Márton is mindjárt a sűrűjébe került a munkának. Ő felügyelete a beérkező rönköket, s a kimenő fűrészárut. Jó hasznát vette a pásztoroktól tanult rovásnak. Minden rönköt megjelölt, s így követni tudta, ki mit hozott. Nem is történt semmi baj, mindenki megelégedésére.
Jól benne jártak már a télben, amikor figyelmes lett egy beszédre. Anica falujának a neve ütötte meg a fülét. Közelebb húzódott, hallja, mit beszélnek.
— Mi történt? — kérdezte rosszat sejtve.
— A granicserek meglőttek valakit a határon. Meglátták, ahogy settenkedik a bokrok között, s nem állt meg a felszólításra, sőt futásnak eredt, s akkor rálőttek — magyarázta az egyik.
— Ki volt az?
— Egy leány volt. A szeretőjéhez igyekezett ide valahova egy közeli faluba — magyarázta tovább az előbb szóló. — Még élt, amikor odamentek hozzá a katonák. Valamilyen Mártint emlegetett.
Márton nagy erővel vágta bele a rönkbe a capint és sötét tekintettel elrohant. Az emberek értetlenül néztek utána. Eleinte csak úgy rohant a vakvilágba, de párszáz méter után megállott, s fejét felvetve belépett a telep irodájába. Megállt súlyosan Gyuri előtt:
— Kilépek. Kérem a bérem!
Gátteres Gyuri zavartan kapkodott. — Mi van? Mi van? — kérdezte.
— Hallottad! Kilépek. Most!
Az ember látta, s a Márton hangján hallotta, hogy itt nincs helye a vitának. Kihúzta a fiókot és leszámolt valamennyi pénzt az asztalra.
— Most csak ennyi van — motyogta. — A többit a hétvégén megkapod.
— Adjad oda annak, aki elszegődtetett! — mondta sötét arccal, s kilépett az ajtón.
Többet senki nem látta a környéken…
A tél tömött ködöt hozott és nagy havak hullottak. A hegyi utakat elzárta, de az emberek nem ijedtek meg tőle. Megszokták az ilyen időt. „Nem szégyen télen a nagy hó” — mondogatták az esti beszélgetések alkalmával. A hegyi falvakban lapáttal kellett magukat kiásniuk, de vidáman tették. „Látom szomszéd, nagy hóhányó vagy!” — tréfálkoztak.
Csak a granicserek szitkozódtak, hiszen a nagy hó nagyon megnehezítette a határ ellenőrzését, ráadásul egyikük az ösvénybe rejtett vadcsapdába lépett, és eltörte a lábát.
„Megfogant Márton átka!” — mondogatták az emberek.
……………….
Szómagyarázat:
— fáta — fata = leány (r.)
— esztena — juhszállás (tájszó)
— frátye — frate = testvér (r)
— granicser — granicer = határőr (r)
— gátter — keretes fűrész (szakszó)
— capin — rönktaszító (szakszó)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: dr Bige Szabolcs-
