Nagyon szívesen nézegette a szőkésbarna hosszú copfot, és persze a hozzátartozó lányt, leginkább.
Lent a gimnázium udvarán jólesően duruzsolt a „hosszú” szünet.
Elvileg ki kellene menni, de nem szerette volna, ha őt azért veszítené el (itt megállt a gondolata: eszébe villant, hogyan veszíthetne el valakit, akit még…), mert korán lelepleződnek az érzelmei.
Nem volt erős fizikumú. Pont ez az aggasztó: erősebb fiú osztálytársai kinevették, sőt néha nevetségessé tették a lányok előtt.
Ezt semmiképpen sem tudná elviselni, ezért inkább vállalta az „osztályban-maradás” miatti retorziót is.
A „retorzió” teljesen új volt számára, nevetségesen idegen. Ilyet talán csak az unalmas történelemkönyvek tartalmaznak.(Az előző órán mondta a tanár.) Érthető, de elfogadhatatlan új szó. Most különben sem érdekes. Sokkal fontosabb volt a hosszú copf.
Szerencsére csak az osztálytársnőivel beszélgetett, nevetgélt.
Még legalább öt perc van vissza a szünetből. Le kellene menni.
Vajon mi olyan nevetni való?
Tegnap vette észre, hogy egy darabig ő is ugyanazon az útvonalon megy hazafelé.
Most meg akarta várni a sarkon. Elment az utcasarokig, átment a zebrán, szokás szerint elfordult balra és ott megállt. Délidőben alig volt néhány ember az utcán. Úgy tűnt, jól alakulnak a dolgok.
Izgatottan várta a lány megérkezését. Megtervezve már a teendők hosszú sorát, pontosabban – mivel látásból már ismerték egymást (köszönni szoktak, mióta az uszodába jártak úszó-tanfolyamra) egyszerűnek tűnt a kezdet.
Egyre hevesebben kalapált a szíve, már csak néhány pillanat és…
A sarok mögül felbukkant a hosszú copf… Nem volt egyedül! A barátnői kisérték. (ők nem is erre laknak – ötlött fel benne a remény)
Nevetve haladtak el mellette, köszönt nekik. A copfos visszanézve köszönt, de továbbra is egymásba karolva, nevetve mentek az úton.
Tehetetlennek és nevetségesnek érezte magát.
Ahogy távolodtak, a bokrok és fák között már egyre nehezebben tudta megítélni, hol megy a copfos, a lányok között vagy jobb szélen?
Lassan utánuk indult óvatosan, szinte zajtalanul lépkedve.
Büszke volt a zajtalan lépésekre. Az öccsével is így szoktak lépni az erdőben, ha valami élőlényt kellett becserkészni, a fényképezőgép számára.
Meg kellett állnia, a lányok is megálltak nevetgélve és búcsúztak.
Csak a copfos volt már a kapujuk előtt, (most végre tudja már, hol lakik ő) a kulcsot kereste jól láthatóan, de úgy tűnt, egyelőre nem találja.(Otthon felejtette… talán.)
Nekiiramodott, még beszélhetne vele, mielőtt bemegy.
Csak úgy süvöltött a májusi levegő mellette, alig jutott lélegzethez, de majd kipiheni, csak odaérjen. Nevetséges lesz majd a dolog, így még meg sem tud szólalni.
„Nem baj, Nem baj”- dübörögtek a futás lépései…
A copfos megtalálta a kulcsot, hallatszott a zár rozsdás csikordulása… még elérheti, vigasztalta magát, de…
A lábai nem engedelmeskedtek, lassú volt, hallotta, amint köszöntötték a hazaérkezőt.
Vesztett – gondolta – miközben kifújta magát. Odaért, de későn.
A fákon és bokrokon madarak csicseregtek… bent, valahol a házban a copfos, megszólíthatatlanul.
Idilli kép.
Gyűlölte ezt a napot!
Azonban bevillant, amint indulás előtt elrakta a füzeteit, IGEN: ezt kell tennie!
Elővette az egyik kockás füzetet. (A vonalasakat nem szerette.) Levélben kér randit – talán így egyszerűbb is – gondolta.
Az utca elejét jelölte meg, úgy kb. félóra múlva.
Úgy tervezte, hogy miután bedobta, csenget és a bokrok közt megvárja a fejleményeket.
(Haza is kellene menni előbb, már régóta kínozta az éhség.)
Nehezen nyílott ki a postaláda fedele, kutya úgy tűnt nincs, de a nyikorgás egetrázó volt.
Megnyomta a csengő gombját. Valahol bent most idegtépő berregés jelezte a jövevény érkezését.
Nem hallatszott ki a működő csengő hangja. Talán nincs áram alatt.
Kopogó lépések győzték meg ennek ellenkezőjéről.
Gyorsan az út melletti bokrok közé ugrott, nem is nagyon figyelte hova. Osztálytársai kinevetnék, ha látnák…
A hangyák marása kezdett elviselhetetlenné válni, úgy látszik hiába csengetett, a háziak, a hangyák nem kívánták marasztalni.
Ő volt, a copfos.
Észrevette a postaládában levő levelet, kivette.
Mosolygott és kissé elpirult.
Most legjobb lenne előugrani és…
Nemsokára fordult a kulcs a zárban, belülről.
Elment a helyre, ahova a találkát kérte. Megállt az út mellett, nézte az erősödő forgalmat, ahogy az autók elhaladtak mellette. Mintha mindenki tudta volna, ő miért áll itt. Úgy tűnt az autókból feléje bólintva osztoznak boldogságában az emberek.
Messziről észrevette, amikor az imádott hölgy kilépett a kapun.
Találkozásukkor semmi sem úgy történt, ahogy eltervezte, csak mosolygott, csak állt ott, boldogan, amikor odaért a szép copf tulajdonosa.
Nem is tudott eleinte mit mondani, a lány beszélt, úgy tűnt, örömmel jött.
Ez megnyugtatta.
Az úton az erősödő forgalom résztvevői üdvözlést bólintottak feléjük. Csodálkozott is a lány, hogy új barátját itt ilyen sokan ismerik.
Még sokáig beszélgettek, most már nem volt köztük félszegség.
A nap alacsonyan járt, haza kellett indulni.
Nem kísérte haza, nehogy bármi bajuk származzon a fellobbant szerelemből, csak búcsút intettek – többször is.
Lelépett a járdáról, hogy útját rövidítve átkeljen. Megtorpant, amint egy érkező autó nagyot döccenve libbent át előtte. A sofőr sem lehetett idevaló, meglepte a döccenés, nem tudta kikerülni a kátyút, a kerék belecsúszott és nagyot döccenve hagyta el gödröt, a bent ülőket bólintásra kényszerítve.
Ma, sok évvel később arra vitte útja. A tavasz illataival játszott a szél. A résnyire nyitott ablakon hihetetlen erővel tört be a sosem feledett múlt.
Megállt a ház előtt. Határozatlan lépések vitték a ház bejáratához.
Ugyanaz a nyomógomb, lehet, hogy nincs is áram alatt…ötlött fel. Az udvaron három-négy kisgyerek játszott a homokozóban. Egykedvűen nézték az idegent, majd folytatták a vár építését (csata lesz délután, valódi homok-csata, addigra mindennel készen kell lenni..).
Megnyomta a csengő gombját. Valahol bent most is idegtépő berregés jelezte a jövevény érkezését.
Nem hallatszott ki a működő csengő hangja.
A nyíló ajtóban szimpatikus, korosodó hölgy jelent meg. A bejárathoz jött. Fején a gondozott, őszülő szálak copfba kötve.
– Szervusz Amália! – lelkendezett a férfi, majd az asszony kérdő pillantására elbizonytalanodott.
Az asszony nagy szemekkel, nézett azokban nem volt gyűlölet, csak a felismerés fájdalma.
A szemek beszéltek csupán.
A férfi megszeppent tekintetéből egy ki nem mondott kérdés suhant az asszony felé: „Te vagy az, Amália? Ne felelj, ha nem teheted, kérlek, csak bólints!”
Legutóbbi módosítás: 2009.02.09. @ 12:17 :: Berta Gyula
