A nagy rengeteg közepén, egy tágas tisztáson finn kunyhók sorakoztak, összesen öt darab. Ezek olyan kerek építmények — fából összeróva —, amit az erdőmunkások részére készítenek. Körben, sugarasan helyezkednek el benne a priccsek, középen dobkályha. Ablaka nincs. Tizenöt-húsz priccs található bennük, minden ágyszerűség végénél, az alacsony tető alatt polc a holmiknak, a kályha mellett kecskelábú asztal. Ennyi az egész berendezés. Nem is kell több, mivel ez csak ideiglenes szállás. Hogy a finneknek mi közük van ezekhez az építményekhez, nem tudom, de errefelé így nevezik.
Reggel a szolgálatos kora hajnalban begyújt a kályhába és felteszi a teavizet. Mire a többiek felkászálódnak, már jó meleg fogadja az ébredezőket és forró tea. Gyors reggeli után, még szürkületben szerszámaikat vállra vetve indultak ki a vágtérre. Csak egy ember maradt itthon az egész tisztáson a biztonság végett. Nem őrködni, csak vigyázni, nehogy valami váratlan dolog essen. A kunyhó ajtaját behajtották, s egy kampóval beakasztották. Nem kellett ide zár. Nem tartottak olyan értékeket, amit félteni kelljen. Inkább a vadak, s a szél miatt rögzítették az ajtót. S a hó miatt. Sokszor annyi a hó, hogy a kunyhók nem is látszanak, csak kürtő fekete csöve emelkedik ki a nagy fehérségből.
Egyik ilyen havas este, mikor a napi munka után megtértek a munkások, az erdőfelőli kunyhóban egy keménykötésű fiatalembert találtak. A kályha előtt üldögélt az egyik ágyvégénél, rakosgatta a hasogatott fenyőfát a tűzre. A betérőket Adj Isten-nel köszöntötte, s azok illően fogadták a köszönést, és egy szó nélkül nekiálltak lecihelődni.
— Jóska bá’ mondotta, itt van egy üres priccs. Befogadtok-é? — szólalt meg az újonnan jött.
— Maradj, ha akarsz. De tudsz-é dönteni?
— Hát, künn eldől — válaszolt csöndesen.
— Hogy hínak?
— Misa — válaszolta egykedvűen nem akarván senki orrára kötni a valódi nevét.
— Mint a muszkák medvéjét — heherészet az egyik munkás
— Úgy.
— Hová való vagy?
— Onnét, né — intett bizonytalanul valahova a hegyen túlra.
— S menekülsz-é? — kérdezgették tovább.
— Áá…
— Nem vagy valami beszédes!
— Nem.
— A te dógod. Ott az ajtó mellett az ágyad.
Többet senki nem törődött vele. Szedték elő az elemózsiát, s kezdtek falatozni a priccsek végére telepedve. Reggel velük indult, száras vastagtalpú cipőjében taposta a havat, fejére ugyanolyan prémes sapka simult, mit a többieké. Semmiben nem különbözött a többi erdőmunkástól. Biztos ugyanabból az erdei boltból szerezte be a dolgait, ahonnan a többiek is. Még a széles élő fejszéje is olyanformán nézett ki, mint az öreg döntőmunkásoké. A munkában sem különbözött, látszott nem először vette kézbe a szerszámot. Messze csengően csattogtak a fejszék egész nap. Csak néha szakította félbe az ütemes fejszecsattogást egy-egy kiáltás: „Dől a fa!”. Ahogy azonban recsegés-ropogás elhalt, ami a lezuhanó fa okozott, újra a fejszék vitték a ritmust.
Így ment ez nap, mint nap egész tavaszig. Akkor szétszéledtek nagyrészt. Mindenki igyekezett haza a falujába, az otthoni dolgokat végezni. A kereset jól fogott, lehetett belőle gyarapítani valamit a házkörül, vagy leróni az adóságból… Néhányan azért ottmaradtak, és jöttek újabbak, akiket nem kötött a föld a faluhoz. Misa is maradt. Akik elmentek, barátsággal vettek tőle búcsút, hiszen a nehéz téli napokat együtt küzdöttek végig. Társai kedvelték nyugodt természetét, és eltűrték mogorva magányát, furcsaságait, hogy soha nem vett rész a tivornyáikban, pénzét szinte kuporgatta, de a munkát nem kerülte, s ha bajba került valaki, reá mindig lehetett számítani.
Sokáig emlegették, az esetet a farkaskölykökkel. Az pedig így esett:
Már érezni lehetett a közelgő tavasz leheletét, a déli lejtőkön megrokkant a hó, és apró erecskék futottak a völgynek. A fűrészek monoton zenéjét puskalövés durva csattanása zavarta meg. Hirtelen csend lett. A favágók abbahagyták a munkát, és figyelmezve hallgattak.
— A Cserepes felől jött — szólt az egyikük.
— Farkas tanya van arra — jegyezte meg egy másik.
Misa úgy lépet be a fák közzé, hogy senki sem vette észre. Kicsit még álldogáltak, de hogy több lövés nem hallatszott, folytatták a munkát. Csak amikor végeztek és készültek vissza a telepre, vették számba Misa hiányát. Gondolták, biztosan hamarabb indult vissza a kunyhókhoz. S valóban, ott várta őket a duruzsoló kályha előtt üldögélve, s a lábainál két nyüszítő-nyafogó szőrgombóc.
— Hát, az meg mi? — dörrent dühösen az elő belépő hangja.
— Látod. Farkaskölykök.
— Elment a szép eszed?
— A vadorzók lelőtték az anyjukat, s ha nem kapnak tejet, elpusztulnak.
— Hű, az ántiját! Igazad van. De hol kapunk nekik tejet?
Szinte tapintható lett a csend a kunyhóban. Az anyaság szentsége, misztériuma érintette meg őket. Ezek a hegyi emberek mindenekfelett tisztelték a fenntartó életet, az utódokról való gondoskodást — legyen emberről, vagy a leggyűlöltebb dúvadról is szó. A havasokban élő vadászok, erdészek, favágók, és más erdőjáró emberek egy vemhes, vagy kölykeit nevelő anyaállatot, csak életveszély esetén ölnek meg.
— Reggel leviszem az erdészhez. Annak van tehene — szólalt meg Misa kis idő múlva.
— Veled mennék! — kérlelte a legfiatalabb közülük, kinek még alig pelyhedzett a bajusza, de a munkában egy sorban állt a többiekkel.
— Pirkadat előtt indulunk.
Még fenn voltak a csillagok az égen, mikor a tarisznyába rakott kölykökkel elindultak. Némán szaporáztak lefelé az ösvényen.
— Hogyan jöttél rá, hogy árván maradtak a kölykök? — kérdezte Misa kísérője egy idő után.
— Egyetlen lövés volt, s ez halált jelent. Tudtam, hol van a farkas tanya a sziklák között. Megtaláltam a hóban a helyet, ahol elejtették az anyafarkast. A vadorzók nem találták meg a vackot — szerencsére.
Így esett a farkas kaland. Az erdész, mikor a kölykök megerősödtek, odaadta őket az állatkertnek.
Ahogy a télre szegődött munkások lehúzódtak a völgybe, a kunyhó szinte teljesen kiürült. De nem sokáig maradt így, mert jöttek újabbak. Akik néhányan maradtak, mint Misa is fogadták az újakat, s magyarázták a rendet. Lassanként meg is telt a finn kunyhó. Este a priccsek végére ülve ismerkedtek. Ki-ki elmondta vérmérséklete szerint honnan jött, mit vár a munkától, meg hasonlókat.
— Olyan ismerős vagy nekem — szólott az egyik újonnan érkezett.
Misa csak megvonta a vállát.
— Nem te vagy-é ama Márton, akinek a szeretőjét meglőtték a granicserek az őszön? — okvetetlenkedett tovább az előbbi.
— Lehet — válaszolta csendesen a kérdezett, de többet nem szólt, csak végignyúlt a fekhelyén, s fejére húzta a takarót.
Másnap eltűnt a táborból, s többé színét se látták a vágtér környékén.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.08. @ 18:24 :: dr Bige Szabolcs-
