H.Pulai Éva : ââ?¬Å¾Bolondságra nem adnak Kossuth-díjatââ?¬Â

Nyomtatás

„A Woyzecket például nem tekintem semmiféle csúcsnak, noha teli voltak velem a lapok, kaptam díjakat, hívtak vetítésekre… Ha ezzel kapcsolatban csúcsról beszélhetek, akkor a talpra állás és újrakezdés képességét, a kitartást kell említenem, amivel testi és lelki készenlétben álltam erre a feladatra. Pontosan emlékezett a szervezetem azokra a mélységekre, ahol ez az ember az életét éli.”

A Marat hon-futó magányossága

A hatvanas évek közepe táján, a Színház- és Filmm?vészeti F?iskola vizsgael?adásain ügyel?ként tevékenykedtem. Volt egy rendez?vizsga, John Arden Musgrave ?rmester tánca cím? darab. Nem emlékszem a rendez?re, a szerepl?k közül is csak egyre, egy szúrós tekintet?, darabos mozgású srácra, aki a címszerepet játszotta. Egy fantasztikusan felfokozott ritmusú, extatikus zenével kísért énekes-táncot produkált. Ma is a hatása alatt állok. Pár nappal kés?bb a Nemzeti Színházban, Az ember tragédiája el?adásában, a statisztáló és néhány mondatos „szerepet” játszók között t?nt ki, er?s, karakterizáló egyéniségével.

Kovács Lajos – hisz Róla van szó – hosszabb id?kre elt?nik az ember látóköréb?l, hol „bujdokol”, hol lovakkal tölti az idejét, hol önmaga el?l fut. Fut képletesen és fut valóságosan – Marathont.

Fölt?nik filmekben, nagy nemzetközi sikert aratva, f?szerepl?ként, vagy epizodista szerepben, mint a Rokonokban, amely az ? alakításától volt emlékezetes számomra.

A napokban a Pinceszínház, Bengt Ahlfors: Az utolsó szivarjában láthattam. Almási Éva, Végvári Tamás, és a lánya, Kovács Vanda társaságában. Egy motorkerékpárral, a fején – a már védjeggyé vált kend?vel – közleked? tiszteletest alakít – mit alakít, szenvedéllyel izzik -, aki rendkívül er?s szexuális varázzsal hódítja meg az Almási Éva alakította férjes asszonyt. Ritkán látni ilyen nagyszer? színészeket, a színjátszás magas-iskoláját bemutató profikat egy produkcióban. Jó volt újra színpadon látni, az ereje teljében m?köd? Kovács Lajost, akir?l nehéz elhinni, hogy hatvanöt éves.

A napokban újraolvastam, a 2000-ben a Bárka Könyvek kiadásában megjelent, Bérces László: Talált ember (Kovács Lajos), cím? kötetet, amely valójában egy monológ.

Születésnapján ebb?l idézve várjuk az újabb, már nagyon hiányzó új alakításokat.

(…) „Persze, tudom, mit gondolnak egyesek. Hogy a Lajos bolond. Ahogy mondom, bolond. Lehetséges. Volt id?, amikor a bolondot szentként tisztelték. Szent, akinek néha megvilágosul az agya, és önmagához, az emberhez képest isteni dolgokat mond. Én persze nem vagyok szent és isteni dolgokat sem mondok. Isteni dolgokat például ?ze Lajos bácsi mondott, az ? szellemének furcsa módon nem ártott az alkohol. Egy-egy el?adás el?tt bizony sokat ivott, de bakit nem követett el a színpadon. Na nem ez a lényeg, hanem az, hogy zseniális volt. Néztem itt Gyulán Harag György rendezésében, a Caligula helytartójában, mondhatom csodálatos volt. Molnár Gálnál olvastam, milyen kétségbeesetten rohangált az éjszakában, mennyire kételkedett saját tehetségét illet?leg, és bizonyosságot keresve hogyan kapaszkodott volna valakibe, bárkibe. De hát ilyenkor senki nem tud segíteni. ? különben tudtommal egyedül is élt. De ez mindegy most. A legnagyobb színészek közé tartozott. Én nem tartozom közéjük. Bolond, mondják.

Bolondságra meg nem adnak Kossuth-díjat”. (…)

(…) „A Woyzecket például nem tekintem semmiféle csúcsnak, noha teli voltak velem a lapok, kaptam díjakat, hívtak vetítésekre… Ha ezzel kapcsolatban csúcsról beszélhetek, akkor a talpra állás és újrakezdés képességét, a kitartást kell említenem, amivel testi és lelki készenlétben álltam erre a feladatra. Pontosan emlékezett a szervezetem azokra a mélységekre, ahol ez a Woyzeck nevezet? ember az életét éli. Ez az emlékezés minden csak nem „csúcs”. Találkozás önmagammal – ezért megyek kamera elé, ezért lépek színpadra, de éppen ez az, amit?l a legjobban rettegek. Vagyis az én színészetem a színpadra lépés pillanatában mer? kétségbeesésb?l és az ebb?l fakadó kérdésb?l születik: mi lesz most?

A színpadi kitárulkozás, ami azonos a kíméletlen ?szinteséggel, a szégyenérzet legy?zését követeli. Ez a harc végtelenül elfárasztja az embert, és mostanra kicsit elfáradtam. Azt, amit én tudtam, nem mertem vállalni, elkezdtem félni, f?leg az után, hogy Isti (Paál István, a szerk.) elt?nt mell?lem. ?, aki mellett engem elfogadtak úgy, ahogy voltam. Fújtam a dalt kés?bb is, de megéreztem a körülöttem lév? fagyos közegben a kérdést: ki ez a fura figura, honnan szedték, hol találták? Isti idejében is ment a duruzsolás, Zsuzsi (K.L. felesége, a szerk.) fejét is telitömték a jóakarók: „Isti tönkre fogja tenni ezt az embert”. Dehogyis! ? „csak” olyan helyzetekbe hozott, amikben maradéktalanul megnyilvánulhattam. Dehogyis okozott ? kárt nekem. Boldogságot okozott. Kárt nekem az okozott, amikor én, a „fura figura”, kés?bb zárványként kirekeszt?dtem-kirekesztettem magam egy-egy társulatból”. (…)

(…) „A színészet folyamatos szeretetkeresés és kész. Na, ezt jól kimondtam. Mintha valamin kulcsot adtam volna valamihez. Szeretetkeresés…

A maratonfutásban az a fantasztikus, hogy elindulunk sok ezren – és ugyanaz az ég szakad ránk. Sem protekcióval, sem pénzzel, sem tehetséggel nem válthatsz ki egyetlen métert sem. Negyvenkétezer-egyszázkilencvenhat méter – és senkinek sem kevesebb. A halál is kopog mindannyiunknak.
Sokan hívjuk, siettetjük. Orbán Tibi megnyitotta a gázcsapot, de közben még fölvágta az ereit is, Zala Márk úgy ment el, ugye, hogy szinte szétrobbant a szíve, Isti barátom leugrott az emeletr?l, vagy Szilárdi Pista, aki különben egy Soós Imre-lépték? tehetség volt, kihajolt a békéscsabai karzatról, talán csak jobban akarta látni a rendez?i balt, megszédült, lezuhant és szétnyílt a feje. Sok ilyen ember kísérte végig az életemet, és amikor ?k eszembe jutnak, mindig úgy elcsodálkozom: hogy a csudába van az, hogy így végigegyensúlyoztam ezen a mezsgyén, élet és halál határvonalán?! De ha már itt vagyok, akkor – éppen ezek az emberek súgják nekem – kutyakötelességem életben maradni. Kutyakötelességem”. (…)

.

Forrás: terasz.hu