8.
Annak ellenére, hogy hétköznap volt, tele volt az utca. Pezsgett az élet minden felé. Az üzletek kirakatai nagyon kevés áruválasztékot kínáltak, de még is tele volt vásárlókkal.
– Merre menjünk, jobbra vagy balra?
– Nekem teljesen mindegy. Keressünk egy utazási irodát, ahogy mondtad, utána meg egy cukrászdát vagy valami éttermet. Szeretnék valamit még enni és talán valahol rendes kávét is mérnek.
Elindultunk jobbra. Megnéztem az utcatáblát, hogyha majd jövünk visszafelé, tudjam körülbelül, hogy merre is kell menni. Kalea Victoria – olvastam. Egy szálloda terasza előtt asztalok voltak, láttam, inkább turisták ülnek ott. Sőt egy ismerőst is felfedeztem.
– Hát te mit keresel itten? – köszönt rám az ismerős.
– És te? – kérdeztem vissza.
– Nyaralok! Két hete, hogy leszereltem, és ami pénzt kaptam, abból erre telt. De elég volt ebből a városból. Nincs itt semmi. Mindenütt csak dollárban lehet fizetni, ha akarsz valami tisztességes dolgot, és az sem olyan, amilyennek lennie kell. Két napja vagyunk itt, és délben húzunk is el a tengerpartra, Mangáliába.
– Az meg hol van?
– Én sem tudom, de azt ajánlották.
– Figyelj már, repülőjegyet hol lehet kapni?
– Hova akarsz repülni?
– Mi is a tengerpartra a barátnőmmel, de nekem Konstanca lenne szimpatikus. Ott már voltam egyszer. Igaz régen volt.
– Ha ezen az oldalon mentek egyenesen, akkor vagy öt–hatszáz méterre van egy TAROM iroda. Nem fogod eltéveszteni, mert böhöm nagy betűkkel ki is van írva. Nem egy könnyű feladat, azt előre megmondom. Lejjel is tudsz fizetni, na meg baksis.
– Ezt már ismerem! Van három karton cigim, gondolom, azért már adnak?
– Én tegnap vettem jegyet, de pechem volt, mert a csaj nem dohányzott. Rágógumit meg nylon harisnyát kért.
– De furcsa ízlése volt.
– Az, a fene egye meg. Vissza kellett másznom az Intercontinental shopjába, és ott kaptam.
– Én nem mentem volna vissza, az biztos! Eszi, nem eszi, ez van, vagy öt dollár!
– Azt te csak hiszed, hogy ez így megy! Ha nem adod azt, amit kér, nincs jegy, és mehetsz, ahova akarsz. Ha azzal fenyegetőzöl, hogy feljelented körberöhög. És ha a főnököt hívod, akkor még drágábban jössz ki. Isztok valamit?
– Kösz a meghívást, de rendes kávét, meg valami harapnivalót szeretnénk.
– Itt van kávé is, rendes presszó, és sonkás tojás is. Hol laktok, hogy éhesek vagytok? A legtöbb jobb hotelben, ahol lakni lehet, van reggeli.
– Az Interben. De ne tud meg milyen volt. Kértem sonkás tojást, azt mondta nincs, majd talán tíz után. Pedig felajánlottam neki pénzt, de ezért sem volt.
– Ja, ez nem Tel Aviv! Itt mindennek megvan a megfelelő ideje. Itt van virsli is meg sonkás tojás, de csak délelőtt. Délután már nincsen, mert egy másik presszóban árulják, hogy tudjanak forgalmat csinálni ők is. Az éttermekben nincsen étlap, csak egyfajta étel. Esténként meg sötét, és rendőrök. Ki van adva, hogy takarékoskodni kell az energiával. Ha besötétedik, maximum egy lámpa ég utcánként. A házakban sem lehet csak egy lámpát, helyiségenként.
– Kösz az infót. Ha lennél olyan kedves, kérjél nekünk két kávét, meg két sonkás tojást. Meg magadnak is, amit akarsz. Én fizetem.
– Na de én hívtalak meg titeket.
– Ne legénykedj, egy leszerelt bakának nem lehet sok a zsebiben. Na meg téged már ismernek itt, megspóroljuk a baksist.
Ettünk, ittunk, amit kaptunk, és végre jól kezdtük érezni magunkat.
– Ne haragudjatok, de nekem mennem kell. Ki kell érnem a repülőtérre is.
– Jó utat és kösz mégegyszer az infót.
Mi is fizettünk, aztán elindultunk megkeresni az irodát. Valóban nem volt nehéz megtalálni, mert hatalmas neon felirat hirdette, hogy TAROM. Tele volt az iroda, de volt üres szék, ahol kivárhattuk a sorunkat.
– Ha akkora fogsz kapni jegyet, amikorra akarsz, akkor te leszel a csúcs, fény az éjszakában.
– Nyugi Andi, ezek az öreganyjukat is eladják, ha dollárt kaphatnak.
Az egyik asztalnál végeztek éppen. Gyorsan odamentem, rájuk köszöntem.
– Két jegyet kérnék ma délutánra Konstancába. Az egyiket oda–vissza, a másikat csak odafelé.
– Csak odafelé tudok adni jegyet, ha van, de pillanat már nézem is. Sajnos csak két külön gépre van helyem. Az egyik négykor indul, a másik meg hétkor.
– Nem lehetne, mégis valahogy elintézni, hogy együtt repülhessünk?
– Nem hiszem. Itt sajnos ez van feltüntetve. A hétórás gépre adhatok két jegyet, de csak az egyik rendes jegy.
– Miért, a másik „rendetlen” vagy mi a baja?
– Az „stand by”. Ha van hely, felszállhat, ha nincs, akkor csak másnap, ha marad hely.
– Adjon két rendeset, nem kérem ingyen.
Azzal már mentem is, hogy hozzam a karton cigarettát. A tisztviselő rám nézett, aztán körül is nézett, ki látja a tranzakcióját.
– Rágógumija nincsen?
– Sajnos azzal nem szolgálhatok. Adok még tíz dollárt, azért annyit vehet, amennyit csak akar. Erre már írta is a két jegyet.
– Hatra legyenek kint az Ottopenin, és kezeltessék már akkor a jegyeket. Átadtam a baksist, és nagy örömmel eltettem a jegyeket.
– Látod, Andikám itt van, lobogtattam meg a két jegyet. Dollárért ezek mindent eladnak!
– Ez az utazás olyan sokba fog neked így kerülni, amiért máshova is elmehettél volna. Én sajnálnék ennyi pénzt itt hagyni, ráadásul ilyen szolgáltatásra.
– Megsúgok neked valamit! Ahol hitelkártyával fizettem, azt süthetik. Első dolgom az lesz, ha hazarepülök, hogy bemegyek a bankomba és letiltatom a kifizetést. Leshetik, hogy mikor lesznek kifizetve.
– Ezt lehet?
– Mi az, hogy lehet? Ha nem akarok fizetni valamiért, mert nem vagyok megelégedve, akkor nem fizetek! És ha a banknak azt mondom, ezt és ezt ne fizessék ki, akkor nem is fogják, mivel ők arra hivatottak, hogy a pénzemet kezeljék. Itt nem tudtam kártyával fizetni, csak lejjel. De abból meg van még, szinte egy zsákkal. Na gyere, menjünk, élvezzünk valamit ebből a városból, ha már itt vagyunk!
Fogalmam sincs merre mentünk, mert csak gyalogoltunk, nézelődtünk, amint a turisták szoktak. Ha megláttunk valami templomot vagy múzeumot, akkor bementünk, megnéztük, Volt egy nagy épület, ami hasonlóan nézett ki, mint a moszkvai Lomonoszov egyetem főépülete, de ide nem engedtek be minket. Biztos valami pártház, gondoltam magamban. Már elmúlt dél, és tűzött a nap is rendesen, már meg is éheztünk. Egy parkban voltunk, ahol a mesterséges tavon csónakázni is lehet.
– Keressünk éttermet, jó? Gondolom, épp itt az ideje.
Találtunk is egyet, aminek nagy kerthelyisége is volt. Megálltunk a bejáratnál, mert persze nem volt szabad asztal. Felszabadult egy asztal, de „elbénáztam”, mert már ugrottak is rá. Az egyik pincér észrevette, és odajött hozzánk.
– Van egy szabad asztalunk – kezdte angolul –, de rossz helyen, mert közvetlen a konyha mellett. Jöjjenek velem, talán mégiscsak elfogadják.
Egy kicsi kétszemélyes asztalhoz vezetett minket. A konyha valóban ott volt közvetlen mellettünk, de nem volt zavaró.
– Mit hozhatok inni?
– Két korsó sört! De mit tud enni adni?
– A mai napon azért is vagyunk így tele, mert van marha májunk rántva, vagy resztelten, vagy sült hús fokhagymásan.
– Mit választasz? – néztem rá Andira kérdőleg.
– Resztelt májat főtt krumplival, és savanyúnak uborkát.
– Akkor én is ezt kérek! Ja és ha ízlett, akkor valószínű, hogy kérünk repetát is. Mondja meg a konyhafőnöknek!
– Köszönöm, és azonnal hozom.
– Na ezzel az étteremmel ma szerencsénk volt. Emlékszem, volt arra, ahol én laktam egy étterem, ahol csak májat árultak, mindenféle formában. Szerettem oda járni.
– Persze, hogy emlékszem, még most is megvan! Bővült a választékuk, mert most már sült virslit, meg kolbászt is árulnak. De van egy másik emlékem is.
– Meséld!
– Egyszer elhívtál vacsorázni a várba. Már meg volt az autód, de nem kocsival mentünk, ha nem gyalog. Ha jól emlékszem, az Alabárdosba mentünk. Kellemes volt az este, és amikor fizetni akartál, akkor vetted észre, hogy nincs nálad pénz, csak száz forint, mert mindened az autóban hagytad, nagy könnyelműen. El akartál rohanni haza és visszajönni kocsival, de nem engedtem. Én adtam pénzt, hogy kifizessed.
– És legalább visszaadtam azóta azt a pénzt?
– Nem azért mondtam ezt el most, csak eszembe jutott.
– Nekem meg az a Szilveszter jut eszembe! Akkor azt mondtad, ez lesz az utolsó Szilveszterem Budapesten. Meg a leveled sem egy semmi volt, amire felhívtalak telefonon, és létre jött ez a találkozás. Megkérdezhetem, hogy mégis honnét tudtad mindezt? Én tudtommal nem beszéltem neked akkoriban semmiről sem, hogy disszidálni akarok, sőt senkinek sem, a barátaim sem tudták, így egészen biztos nem tőlük hallottad. És anyámmal kapcsolatban is csak annyit tudtál, hogy rákos és menthetetlen. Meg nem is „jártunk” mi komolyan. Egy általános iskolába jártunk, és én segítettem megcsinálni az orosz leckéidet. Szóval bocs, de teljesen tanácstalan vagyok ezzel kapcsolatban. Meg úgy egyébként is. Megvallom neked őszintén, pláne hogy eljöttél, és találkoztunk, még most sem tudom, hogy hova is tegyelek. Mert barátok voltunk mindig, de soha sem volt több, vagy, hogy pontosítsak, sohasem volt köztünk semmi. Érted mire gondolok? Ha nem akarsz erre válaszolni, nem muszáj.
– Először is én kértem, hogy találkozzunk! – Nézett rám Andi. – Tehát ez az én „gesztusom” vagy kérésem volt! Igen, barátok voltunk és vagyunk. De haragudnál, ha ez a barátság átalakulna szerelemmé? Én nem kalandra gondolok, mert ez az egész egyelőre kaland, és majd kialakul úgy is, hogy „összejövünk–e” komolyan, vagy ha össze is jövünk, nem csak egy futó kapcsolat volt–e? Nekem most szükségem van kikapcsolódásra, meg neked is. Nekem csak most kezdődik a borzalom, amit te már végigéltél. A nagyszüleim tudom, hogy hamarosan elmennek erről a világról. Sajnos ezt nem tudom megváltoztatni! Csak ne szenvedjenek sokat. Én jobban szerettem őket, mint a saját anyámat, hiszen, ha úgy vesszük, ők neveltek. Anyám elvált apámtól, és sokáig nem ment férjhez újra. Állítólag miattam, de annak ellenére, hogy csak akkor ment újra férjhez, amikor elmúltam tizennyolc, nem sok ideje maradt az én nevelésemre. Erről nem beszélek többet, ha nem haragszol.
– Ha kellemetlen, akkor ne is! De csak azt magyarázzad meg nekem, honnét tudtál előre megmondani dolgokat nekem, meg honnét tudsz már most dolgokat, amik még meg sem történtek? – tűnődtem el. – Van egy beduin ismerősöm, akinek szintén vannak ilyen képességei, de ő sem hajlandó megmondani senkinek sem, hogy honnét. Talán veled szerencsém lesz és „beavatsz” ebbe! Hiszen mint kielemeztük, annyira nem ismertél soha.
– Nos, akár hiszed, akár nem, én sem tudom! Valami belső érzés. Mint ahogy tudom, hogy ez a kirándulásunk nagyon jó lesz, és még rengeteg kalandot fogunk átélni.
– Ó, te jó Isten! Remélem, nem történik velünk semmi rendkívüli rossz? Pláne, hogy megint TAROM–mal kell repülnünk. Elég volt Tel Avivtól idáig nekem!
– Remélem nem! De ne gondoljunk erre! Most mesélhetnél kicsit magadról! Igaz levelezgettünk ugye, de se te, se én nem írtunk ilyesmiről egymásnak. Teljesen közömbös dolgokról leveleztünk. Úgy hogy: én jól vagyok, te hogy vagy, én itt vagyok, te ott vagy.
– Na igen. Én csak írtam neked a nagy semmiket, amiből senki sem tudta kihámozni a lényeget. Magamról meséljek? Haragudni fogsz, ha most nem teszem? Lesz még rá pár napunk úgyis. De ne gondolj rosszra! Nem vagyok valami sötét természet, akinek esetleg titkolt felesége, vagy családja, vagy más barátnője is van. Most per pillanat nincs barátnőm, de nem is hiányzik. Na persze, ne értsd ezt félre. És nincsen semmi takargatni valóm!
– Igazad van, hisz te sem tudsz rólam szinte semmit!
– Na, akkor maradjunk ennyiben!
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
