Kitakart szemem el?tt
a ringatózó óceán hangja,
de kár, hogy nem láthatom már,
de kár minden
szívdobbanásért,
ha füled nem tapasztod rám,
csak imádkozni akarnék,
de kihez? Hozzád?
te ne sírj…
Egy szempillantásod alatt a varázsló
legyint, pálcája nyomán
behorpad a tér, kifordul már
a végtelenség, kidobja magából
a halál aranykötegén ringatózó
öngyilkos istent,
ez beteg mint, hogy te ott,
én sehol,
és ha ez így van jól,
akkor nincsen jól.
de
te ne sírj…
Papír vadonban játsszuk,
hogy nem esik többé az es?,
mint elfolyt smink omlik
arcodra az este,
olajos füstjét
maszatolom a szomorúságnak,
legyint az ördög,
a nyugalmat keresve
bedobja magát egy sarokba,
már ?s is feladta,
de én itt vagyok,
te ne sírj…
Karomat éjszakánként
nevet? puttók vagdossák.
Nevetni jó! És
a mosolyom sem hamis, csak épp
leépíti az átlagos emberek
csitító mutatóujjáról a körmöt,
a tiéd, ígérem, ép marad,
mert amíg én vagyok,
addig
te ne sírj…
Vonszolom magamat,
mint egy nyomorult massza,
csak a létezésem bizonyos, de
nélküled a szívem is csak hús,
a lelkemet kívül tartja
magából,
Hiába. Fellángol,
spontán elég
minden este, mikor
nélküled fekszem,
az összes többi
csodásnak tartott n? is csak teher,
és úgy vagyok mindenkivel,
hogy bár inkább aludnék el
nélkületek örökre,
de te ne sírj…
Kalitkámat én húzom magam köré,
a b?röm mellet kifittyen?’
erek donga dialektussal
magyarázzák a közérzetet,
amit a környezet ért,
de én nem haldoklom, épp
csak újjászületnék hamvaimból,
te meg nem látsz, nem vágysz rám,
én nem látok, másra nem vágyom.
T?n?dök magamon,
nyomorult szeméten.
Tetteim felét mára már nem értem.
Megtagadom még utoljára
a múltat,
aztán pisztolyt ragadok,
felfelé szegezem,
belelövöm a felh?be, hogy szeretlek,
majd az utolsó golyóval
pontot teszek az i-re.
De te ne sírj.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Szendrői Csaba
