– Halló, Kökösi Noémi?
– Igen.
– Vetési Hajnalka vagyok. Nem ismer engem, hacsak névr?l nem. Soha nem találkoztunk.
– Még onnan se. Térjen a tárgyra…
– Az édesapjáról szeretnék önnel beszélni… – kezdte el Hajnalka.
– Nekem nincs apám, f?leg édes nincs! S nem érdekel a téma! – csattant fel Noémi.
– Mindenkinek van édesapja…
– Nekem csak biológiai van! – vágott Noémi a szavába.
– Az édesapja az éjszaka szívinfarktusban meghalt. Holnap lesz a temetése a …
– Mondja, mi közöm nekem ehhez? Apa nélkül n?ttem fel. Elhagyott, amikor pici voltam, rám se baszott egy életen át, s én meg tán virágot vigyek a sírjára, sírjak is, mert úgy illik, fogadjam szenved? arccal az ismeretlen emberek részvétnyilvánítását, amikor csak annyi közöm hozzá, hogy az ? spermiuma egyesült anyám petesejtjével? Nem, ennyire képmutató nem vagyok. Nem fogom eljátszani a gyászoló lányának a szerepét. Nincs gyászolnivalóm, s erre pazarolható id?m se.
– Sok mindent nem tud az édesa…
Nem tudta befejezni a mondatát. Egy csattanás jelezte, hogy a vonal túlsó oldalán lecsapták a telefont. “Szent Habakuk, hogy gy?löli ez a lány az apját!” – gondolta Hajni, miközben letette ? is a kagylót.
Laci felkapta a fejét.
– Mi történt? – kérdezte Laci aggódó hangon. – Nagyon feldúlt vagy. Ki volt az?
– Egy ismeretlen n?i hang. Meghalt a biológiai apám. Megmondtam neki, hogy nem érdekel.
– Háát… Nem úgy t?nik, mintha hidegen hagyna…
– Ha ?t nem érdekeltem, amíg életben voltam, akkor nekem is jogom van hozzá, hogy ne érdekeljen a halála. Ahányszor eszembe jut az a semmirekell?, felmegy a cukrom – magyarázkodott. – Anyám idegroncs lett, annyit szenvedett miatta. Csak szóba került a személye, s máris kiabálni kezdett. Aztán bocsánatot kért. Sohase heverte ki a válóperüket, s a válóper utáni pereskedést. Miattam nem ment férjhez, nehogy még egyszer egy olyan alakkal hozza össze a sors, aki nekem szenvedést okoz.
– Én csak egy kolléga vagyok, s nincs jogom életedbe beleavatkozni. Ám engedd meg, hogy szóvá tegyem: nekem e történetben valami nagyon furcsa. A válópert?l és a pereskedést?l ? szenvedett, de téged akar megvédelmezni.
– ? mindig ilyen áldozatkész volt. Mindent feláldozott értem, hogy ne érezzem az apám hiányát.
– A másik dolog, ami furcsa, hogy azt bizonygatod, hogy neked semmit sem jelent, de már a puszta említése is kibillent lelki egyensúlyodból.
– Ó hagyj békén, és ne játszd velem a pszichológust! Ha szükségem lesz rá, akkor keresek magamnak pszicho-terapeutát! – csattant fel újra Noémi, és kiviharzott az irodából.
*
Noémi ritkán járt Négyfaluban, akkor is csak átbuszozott a másik végére, amikor kirándulni ment a Tatrang-, vagy a Garcsin-völgybe, esetleg a Csuklyon-havasra. Most lassan bandukolt felfelé a Bolnok-utcán, figyelve a házszámokat. Nem sietett, mert egy fél órával hamarabb érkezett. Szeretett volna minél hamarabb túl lenni rajta. A 12-es szám el?tt megállt, s habozott, mert két bejárat volt a házon. A házon egyetlen tábla se jelezte, hogy ügyvédi irodát rejtene. Az jobb oldali bejárat fölött ott állt viszont a cégér, hogy “Fényképész”, a másik bejárat magánlakásnak t?nt. Már épp be akart csengetni a bal oldali ajtón, amikor kitárult a fényképészet ajtaja, s egy fekete ruhába öltözött, 50 körüli n? lépett ki rajta.
– Jó napot Noémi! Mégis eljött! Az ügyvéd úrral való beszélgetésük után nemigen reméltem, hogy tényleg el fog jönni – mondta, miközben kulcsra zárta az ajtót.
Noémi felismerte a hangot. Ez volt a n?, aki tudatta vele telefonon az apja halálát. “Hogy is hívták? Valamilyen Hajnalka?” – villant át Noémi agyán a gondolat.
– Megértettem az ügyvéd úrral való beszélgetés során, hogy így rendez?dik el a legsimábban, s könnyebben túl leszek rajta, mint ha több idézést is kapok.
– Hamarabb érkezett. Az ügyvéd úr még nincsen itt. ? csak hatra jön, ahogyan megbeszéltük. ? hozza az iratokat is, két formában is: arra az esetre, ha lemond, amint jelezte, vagy ha mégis meggondolta volna magát, s nem mond le az örökségr?l. Addig fáradjon be, és üljön le az édesapja dolgozószobájában. Nekem még van két kliensem – zárta ki a a ház másik ajtaját. – Egy kávét?
– Nem kérek semmit. De honnan ismer engem? Hiszen sohasem találkoztunk.
– De igen. Az els? fotó-kiállításának a megnyitóján Brassóban. Csak akkor én ott voltam a tömegben, és nem figyelt fel rám. Nagyon tehetséges.
– Ön… A felesége? – mérte végig Noémi, elengedve a füle melett a dicséretet. Valamikor nagyon szép n? lehetett.
– Nem. Nem voltunk összeházasodva. De az utóbbi években együtt éltünk, s együtt vezettük ezt a kis vállalkozást. Jaj, bocsánat, be sem mutatkoztam, Vetési Hajnalka vagyok.
Noémi közben belépett a hallba. A berendezés szerény volt, szerény anyagiakról, de m?vészi érzékr?l árulkodott.
– Az ott szemben édesapjának a dolgozószobája.
Miközben a Hajnalka megmutatta neki az utat a szemközti szoba felé, Noéminek az agyában zakatolni kezdett egy vészjelz?, amelyet az az információ indított el, hogy az apjának a szeret?je ott volt az ? els? fotókiállításának a megnyitóján. Hol volt akkor az apja? A szíve, a torkában vert, s egyre er?sebb ritmusban, amikor lenyomta az ajtó kilincsét. Érezte, hogy ott, az ajtó mögött egy nagy titok lappang. A látvány, ami eléje tárult, mégis mellbe vágta.
– Úristen! – kiáltott fel, amikor felgyújtotta a villanyt. Apró kicsi szoba tárult elé, melynek nem volt ablaka, csak egy szell?z? nyílása. A szoba oly pici volt, hogy alig fért el egy íróasztal, rajta számítógép nyomtatóval, és néhány szerszám, valamint egy könyves-szekrény. A szekrény polcain albumok, könyvek, folyóiratok, fényképez?gépek, és állványok, több lámpa, fénysz?r?k. A falakon nem volt talpalatnyi hely a sok fényképt?l, újságkivágástól. Megtántorodott. Hajnalka megfogta hátulról.
– Üljön le a karosszékbe. Hozzak egy pohár vizet?
– Neeem… Már nem szükséges. Csak erre a látványra nem számítottam – magyarázkodott zavartan Noémi.
– Akartam mondani telefonbeszélgetésünk alkalmával, hogy sok mindent nem tud az édesapjáról. De nem hallgatott végig.
Noémi szinte nem is hallotta, hogy mit mondott Hajnalka. Csak nézett körbe-körbe, állandóan vissza-visszatérve a legnagyobb képre az íróasztal fölött. ?t ábrázolta abban a ruhában, amelyet életében egyetlen egyszer vett fel. A kicsengetésen. Miféle titok lappang itt? Lassan elszakadt a nagy képt?l. A nagy képet kisebbek vették körül, mind ?t ábrázolták kronológiai sorrendben. Ott volt óvodáskorában, els? iskolai napján, fels?s korában, a gimiben, az érettségin és feln?tt korában. A másik fal újságkivágásokkal volt tele és néhány diplomájának a másolatával. Rossz min?ség? képek voltak. Látszott, hogy nem profi kéz készítette ?ket. A másik falról az általa készített képek másolatai néztek Noémivel szembe. Kett? bekeretezve. Azok, amelyekkel díjakat nyert. Mellettük néhány kép a kiállításairól. “Honnan kerültek ezek ide?” – töprengett Noémi. A kiállításaira bárkinek bejárása van. Egy folyóiratot, újságot bárki meg tud venni. A képei egy része megtalálhatók az interneten. De az ? képei? S egyiket se ismeri. Figyelmesebben kezdte nézegetni ?ket. Megannyi teleobjektívvel készült kép…
Hajnalka széket hozott magának, s leült Noémivel szemben.
– Gondolom sok kérdés van ezután a látvány után.
– Iii-igen. Van egy néhány.
– Miel?tt feltenné ?ket, én szeretnék kérdezni valamit. Mit tud szülei válóperének körülményeir?l? És mit arról, hogy miért nem látogatta az édesapja?
– Apám elhagyta anyámat egy másik n?ért…
– Akit, gondolom, “az a büdös kurva” néven ismer. Az én voltam. De nem hagyta el édesanyját és nem is csalta meg. Hisztériásan féltékeny volt, s hozzám jött panaszkodni. Édesanyja rájött, hogy nálam volt. Nem engedte be a házba. Édesapádnál nem volt kulcs. Visszajött. Itt töltötte az éjszakát a nappaliban. Erre aztán tanúja is akadt, bizonyítani is tudta a válóperen.
– Utána évekig pereskedtek, anyám belerokkant. Én egész pici voltam. Most mintha vissza is emlékszem egy jelenetre: Anyám kisírt szemekkel jött haza, ölbe vett, s mondta: el akarnak szakítani t?lem, de ? nem hagyja, megvéd, az élete árán is! Akkor nagyon féltem, hogy ?t is elvesztem.
– Évekig pereskedtek, a láthatásért. A válóperen anyád megmondta apádnak, hogy megfizeti az árát, mert megcsalta. Végül elérte, hogy megtiltsák neki a láthatást.
– Mivel? – kérdezte Noémi gyanakvó hangon. – Az elvált szül?nek ahhoz törvény adta joga van, hogy láthassa a gyermekét.
– Tanúkkal igazolta, hogy ön mindig sírva ment vele találkozni. A láthatási napra mindig kitalált valami er?sen vonzó programot az ön számára, amir?l le kellett mondania – miatta. Aztán mindig összevesztek, de csúnyán kiabáltak egymásra, s ennek ön a tanúja volt. Nem, csodálom, hogy egy adott pillanatban az édesapjával való találkozás a tortúrával volt egyenl? egy akkora gyermeknek. Ezt igazolta a pszichológiai vizsgálat is. Aztán a törvényszék úgy látta, hogy a gyermek érdeke, hogy ne láthassa az édesapját.
– Ne haragudjon, de ezt nem tudom elhinni. Édesanyám nagyon szeretett, mindent feláldozott volna értem. Nem ártott volna nekem. A világ minden kincséért sem.
– A világ minden kincséért biztos nem. De vajon mi volt er?sebb, az ön iránti szeretete, vagy férje – az ön édesapja – iránti gy?lölete? Itt vannak a per anyagainak másolatai. Olvassa el. Lehet, hogy ön is elhiszi a vádakat, amit felhoztak édesapja ellen, de egy dologról meg fogja gy?zni. Az édesapja küzdött azért, hogy láthassa.
– S miért adta fel a harcot?
– Mert a szakért?i vélemény meghallgatása után arra a következtetésre jutott, hogy a harc folytatásával tényleg ön szenved a legtöbbet. S anyaként jó volt, szeret?, gondoskodó, áldozatkész, leszámítva a túlzásokat. Inkább ezt választotta – mutatott körbe Hajnalka a szoba falain. – Beszéljen a volt óvó néniével és tanító néniével. Állandóan érdekl?dött ön iránt. Egyes képeket, például a diplomáinak a fényképeit, t?lük szerezte be azzal az ígérettel, hogy nem fog megpróbálni találkozni Önnel. Én csak az édesapja variánsát mondtam el. Nem köteles nekem elhinni.
– De akkor, amikor nagyobb lettem, s már megérthettem volna, miért nem próbálta meg? – tamáskodott tovább Noémi.
– Tudta a tanító nénit?l, hogy végtelenül gy?löli. Nem merte kockáztatni, hogy elutasítja, és hogy azzal, hogy felkavarja, csak rosszat okoz önnek. Ön meg se hallgatta volna. Hiszen nekem is lecsapta a telefont, amikor megtudta, hogy róla akarok beszélni.
Csengettek.
– Azt hiszem, hogy megkérem az ügyvédet, hogy halasszuk el az iratok aláírását. Eméssze meg el?bb magában a mai eseményeket. S nézzen utána, hogy mi igaz bel?le, és mi nem.
– Nem tudom, eldönteni, hogy köszönettel tartozom-e önnek ezért a felvilágosításért. Ha nem igaz az, amit mondott, akkor nem. Csak felkavart. De ha csak fele igaz, akkor át kell értékelnem édesanyámat. Nyertem egy sosemvolt édesapát, s elvesztettem a hitemet édesanyámban. Egy édesanya helyett, aki szeretett és felnevelt, lesz egy anyám, aki megfosztott édesapámtól… Ezt nehéz lesz feldolgozni.
– Édesapja meghalt. A végrendeletét, az utolsó kívánságát kívánjuk teljesíteni. Ismertem édesapját. Az utolsó dolog, amit kívánt volna, hogy ezt megtegye. Hagyja meg az édesanyját azon a piedesztálon, amelyre felemelte gyermekkora során. Fogadja el, hogy az, amit tett, azt jó szándékkal tette. Azt hitte így tudja megkímélni egy még nagyobb csalódástól. S félt attól, hogy el fogja önt veszteni. Mert szerette, a maga önz? módján. S édesapjából se gyártson mártírt. ? is ember volt, és esend?. Erényekkel és hibákkal. Néha nem volt könny? mellette élni. Volt pillanat, amikor el akartam költözni t?le.
– Nem lehetett könny? e szobával sem egy házban élni…
– Amikor hozzá költöztem, ez a szoba megvolt… És segített az én gyermekeimet is felnevelni. – Kis szünet után szomorkás mosoly jelent meg a szája szélén, majd hozzátette: – Valóban nem volt könny?.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.16. @ 07:14 :: Vandra Attila