Pápay Aranka : Isten malmai – II.

Menekülés

 

 

 

 

A nyáréjszaka csodája kiteljesedhetett volna. Csak a bársonyos fű érintése, a harsányan is finom ciripelés és a víz illata bódította őket, még végtelenebbnek óhajtott percekig. Elmerült a semmibe a világ és olyan jó lett volna engedni a belső késztetésnek, az ellenállhatatlan mámornak…

Előbb Annuska tért vissza a valóságba. Ölelő karja megmerevedett a fiú vállán, szeme felpattant:

— Déneske! Ezt nem szabad!

— Tudom… — ejtette le fejét, és rejtette arcát a lány vállgödrébe, lehelete forrón, mégis borzongatóan édes volt. Annuska két oldalon beletúrt a hajába, úgy emelte fel a fiú fejét.

— Neked vissza kell menned… — arcába nézett volna, de nem engedte. Aztán dacosan, kisfiúsan tört fel belőle a panasz:

— Nem akarok pap lenni… veled akarok maradni!

Csendesen, mozdulatlanul simultak egymáshoz, jó volt hallgatni is így együtt, amíg már kínosan kezdték érezni azt, aminek következnie kellett. Azt, hogy itt a vége valaminek, ami valójában el se kezdődhetett… Gyönyörű álom volt, pillanatig tartott, be nem teljesülhet. Annának érett józanságból kellett most vizsgáznia. Élesen látott, ijesztő élesen. Zakatoltak fejében a gondolatok.

”Ha most a vágyamnak engedek, akkor én leszek a csábító, a gonosz, aki önzően térít el egy fiatal fiút a kijelölt útjáról… Ezt soha nem fogják megbocsátani… és ha minden kiderül rólam… Jaj nem tudhatja más!!”

— Déneske. Kérek valamit.

— Mit? — nézett fel rá a könnyáztatta, szinte gyermeki arc.

— Megtanítasz most úszni engem?

— Úszniii? — az értelmét sem tudta még felfogni a pillanathoz nem illő fogalomnak.

— Úszni hát! — tolta el magától, és vidámságot erőltetve futott a víz felé.

 

 * // *

 

A papnövendék reggel bejelentette anyjának, hogy befejezi a teológiai tanulmányait, de nem engedi pappá szenteltetni magát. Az özvegy ájuldozott:

— Megőrültél, kisfiam? Tudhattam előre! Te nem dönthettél így, biztosan azok a kis rüfkék…

— Anyám, rossz szót nem akarok hallani Annuskáról!

— Mi az, hogy Annuskáról?… Hát ő?? Tudtam, tudtam, ott voltál olyan sokáig az éjjel! Megrontanak! Ne légy buta, fiacskám! Tudod, milyen nehéz volt ebben a helyzetben elhelyezni Esztergomban téged! Gyanús személyek lettünk miatta, mégis vállaltuk. Most adnád fel, a cél előtt? Egy ilyen miatt?! Ne játszd el a biztos jövődet!

— Anyám. Már elég felnőtt vagyok, tudom, mi a jobb nekem. Kérem, ebbe ne szóljon bele. Kérem!! Ígérem, kárpótolni fogom, de most engedjen élni! — És csitító szeretettel átfogta a zokogva egy székre rogyó asszony vállát.

Hanem az anyja ezt másképp gondolta. Eddigi csendes modorát meghazudtolva leste meg a lányt, és vad anyatigrisként támadt rá:

— Te, te szégyentelen! Mit akarsz te az én kisfiamtól? Kódisok vagytok! Hitetek sincsen? Az már majdnem pap, te meg egy rossz cseléd vagy. Miért nem arra kereskedsz, amerre neked is hasznosabb volna? Mindenki tudja, hogy eszi a fene utánad a molnárt! Neked az nem elég? A naccsága már kinézett téged a fiának! Miért az én ártatlan gyerekemre fáj a fogad?

A lány bénultan állt, szívét méregként marták a freccsenő szavak, mint a tömény lúgkőoldat a beszennyezett ruhát. Lehajtott fejjel hallgatott, tudta, meg kell tisztulnia ettől a vádtól, és az nem sikerülhet, csak, ha elengedi, ha másként nem, hát elkergeti a fiú csapdában vergődő lelkét. Hiszen annak útját már rég kijelölte egy felsőbb hatalom. Ebbe neki…, pont neki nincs joga beleavatkozni.

 

 * // *

 

— Anya, ma mégis elmegyek a bálba! — lepte meg Annuska a családot, hiszen eddig hevesen tiltakozott, hiába volt minden könyörgésük. Olyan az, mint egy leányvásár, oda férjet fogni vitték eladó lányaikat az anyák, ő meg nem akart férjhez menni…

Anyja kutató tekintete elől most is elfordult a lány. Ő meg világért sem árulta volna el gyermekének, hogy nemrég miről sugdosott a Gálfiék mosónőjével, akit az asszonya egy vállkendővel ajándékozott meg az ígéretért cserébe, hogy Annuskát elviszik abba a mulatságba… Nem csak a lány szépsége fogta meg a nagyságos mamát, hanem ismerte a saját fiát is, és okos asszony volt. Világosan látszott, a megváltozott rendszer el fogja söpörni a társadalmi és anyagi kiváltságokat, már mindenütt az államosításokról beszéltek. Látta, hogy Istvánt teljesen elbűvölte ez a különös jelenség, de azt is, hogy fia gyenge jellem. Mellé egy erős asszony kell, amilyenné Anna válik, ezt biztosan tudta. Ez a lány képes lesz kézben tartani, mielőtt teljesen lezüllene, hisz ezután majd nem is engedheti meg magának a család, hogy haszontalan fiúk adósságait folyamatosan fedezzék. Összes lehetséges kapcsolatát, praktikáit fel is használta az ügy érdekében.

Anyával is megbeszélte már Gálfiné, hogy Annuskát szívesen látná menyének. Anya csak bólintott a kijelentésre, közben ámuldozott, de a boldog remény is ébredezett a szívében. Egy jó anya örülhet az ilyen partinak, megszűnik minden gond, ha abba a gazdag, rangos családba sikerül beterelgetnie legidősebb gyermekét.

* // *

 

Alkonyodott. A nyári hőségre való tekintettel a kerthelyiségben játszott az a pár szál cigány, akik azért elég jól muzsikáltak ahhoz, hogy becsalogassák a vendéget, és kedvet csináljanak a tánchoz. Anya Annuskát és Marát leültette egy asztalhoz és körülpillantott. Az egyik árnyékos asztal mellől, mély meghajlással feléjük bólintott Gálfi.

— Nekünk köszön… — szólt fojtottan a lányokhoz.

— Láttam, anya — válaszolt olyan lelki nyugalommal Anna, hogy még Mara is felkapta a fejét.

— Mi van, már nem utáljuk?

— Nem utáljuk. Mi a baj vele?

— Nem azt mondtad, miatta nem akarsz ide jönni… olyan tolakodó?!

— Az rég volt — szögezte le Annuska, de a szája megrándult. 

— Szabad? — hajolt meg István, úgy tűnt színjózanul az asztaluknál, és gavallérosan összevágta a bokáját. Nem nagyon hitte, hogy a felkérés eredménnyel jár, sok elutasításban, dermesztő tekintetben volt már része, akárhol próbált a lány közelébe jutni.

De Anna felállt és elfogadta a felé nyújtott kart. A kertajtón ebben a pillanatban lépett be Déneske. Feltűnést keltett, mert ilyen helyeken őt nemigen lehetett látni eddig. Újabb, nagy, családi vihart kavaró beszélgetés után indult el ide, mint aki már dönteni látszott. Válasz nélkül hagyva anyja sopánkodását, leakasztotta a vállfán lógó zakóját, vállára vetette, és kifordult a kapun. Annuskát nem találta otthon, a gyerekek mondták meg, hogy bálba vitte őt az anyjuk.

A cigány húzta, Annuska borzongva, majdnem undorral érezte derekán a férfi tenyerét. Tekintete minden fordulatra a bejáratnál álló fiúra esett, aki kerek, hitetlenkedő szemekkel állt, horogként begörbített mutatóujjával tartva a hátán lógó kabátot. Kihajtott nyakú, égszínkék inge világított, mint a harmatos ártatlansága.

— Annuska nem is sejti, mióta szerettem volna legalább így tartani a karomban magácskát!

— Ne mondja, Gálfi úr!

— István a nevem, Pistának is szólíthat, ha egy kicsit szimpatikusnak talál… Úgysem nyugszom, míg meg nem hódítom a szívét. Maga csakis az én feleségem lehet!

Ez hangozhatott vicces udvarlásnak is, de nem az volt…

Rossz íz gyűlt a lány szájában. Valójában ezért jött ide, ezt kellett elérnie…, mégis milyen riasztó így szembesülni a jövővel! Rémületet érzett. Szíve szerint ellökte volna ezt az alakot, taszította idegen testének illata, izzadó kezei, egyiktől már átnedvesedett rajta a vékony ruhaderék is, és úgy tapadt az ő kezéhez a másik tenyere, hogy abban benne volt a cseppet sem kívánt tolakodó ragaszkodása is. Déneske azonban őket nézte. Vele most el kell hitetnie, hogy ezt az embert választotta…

— Jól van, Pista, táncoljunk.

Fél óra se telt el, már az asztaluknál ült Gálfi, és egyre közelebb húzta a székét Annuskához.

— Nem üldögélni jöttünk, ugye? — kérdezte a lány, és Pista mámoros arccal vitte táncba újra, meg újra. Vállára hajolva lassúztak, és a lány szeme sarkából azt a másikat leste. A fiú megindult feléjük, és meghajolt a pár mellett:

— Szabad?

   Anna megállt.

— Menj haza Déneske, nem akarok botrányt.

— Én sem, de velem kellene inkább jönnöd.

— Nicsak, a papocska! — avatkozott be a gőgös Gálfi, már kivételes helyzetben érezve magát.

— Nem vagyok pap, nem is leszek. Annát…

— Ne, Déneske, ne mondj olyant, amit hamarosan megbánnál.

— De én…

— Nem, Déneske, már túl késő, én ennek az embernek a menyasszonya vagyok. — Kimondta, mégsem jutott a tudatáig, hogy mindenki füle hallatára tett egy elképesztő pontot a kérdőjel helyére.

 

* // *

 

 

Az anya vegyes érzésekkel csomagolta fia holmiját. Nem mert ellenkezni vele, pedig még nem telt le a vakáció. Annak igazából örülni kellett, hogy így végződik ez a buta eset, de az azért ijesztő, hogy Déneske ennyire a szívére veszi az egészet…

Nem mondd az semmit, csak ül az ablak előtt, néz ki a semmibe, mintha a csipkefüggönyön túl semmi nem is volna, se fák, se ég, csak a párás meleg levegő, amibe belevész a tekintet.

Este kiment a tóhoz. Lehunyt szemhéja mögött újra ott tartotta karjában, úszott Annuskával a lágy hullámok között… Milyen könnyen tanulta meg, hogyan tarthatja fenn magát a víz felszínén!

Zörrent egy ág, felnézett. Ott állt a lány… Ez nem álom!

Némán nézték egymás elmosódó alakját a felhők mögé bújt Hold alatt. Heves, borzongató szél támadt.

— Örökké őt fogom szeretni — hallotta magában a másik énjét Annuska.

— Visszamegyek a kollégiumba. Többé nem látjuk egymást — mondta hangosan Dénes. — Remélem, boldog leszel!

Nem érkezett válasz.

Hatalmasat dördült az ég, és a villám fényénél, csak a búcsút intő kezét látta a lány, eltűnő alakja után ő is intett egy bátortalan félmozdulattal.

— Az nem lehet, az nem lehet — kiáltott valaki a lelke mélyén… de valójában csak a vihar hangoskodott.

 

 * // *

 

 

 

Anna becsületes akart maradni.

— Beszédem van magával — állt István elé egy napon.

— Nekem is veled.

Ekkor már ő is tudta, hogy a malmokat államosítják, a házaikat már elvették, és ezután bizonytalan lesz az életük, még az is valószínű, hogy neki kétkezi munkával dolgoznia kell. Ki tudja, mi jön még! Hátha ezzel együtt már nem akar Gálfiné lenni a lány.

— Előbb én… Jöjjön — fogta kézen és úgy indult a belső szoba felé, hogy István vére pezsdült: Mit akar ez az eddig megközelíthetetlen teremtés? Ennyire félreismerte volna?

Anna szembe fordult vele.

— Ott álljon meg — tartotta elé a kezét, hogy ne tovább. — Biztos benne, hogy engem akar feleségül?

— Mindennél biztosabb, te… — és heves mozdulattal lépett volna felé.

— Ne. Maradjon nyugton.

Hirtelen dobta le a ruháját, ami úgy omlott le a lábához, mint lelkében a legyőzött büszkeség. Titokban azt remélte, most megszabadul ettől az embertől, vége az önként vállalt rabságnak.

István megkövülten bámult. Heves indulatát jeges zuhany hűtötte le, de fel sem fogta, mit lát. Mire észbe kapott, Anna teste már el is tűnt a könnyű ruha alatt.

Egy székre rogyott a kábulattól.

— Ez… ez mi volt? Jól láttam, amit láttam?

— Jól látott. És most menjen. Menjen innét! Jól gondolja meg, hogy visszajön-e valaha. — Sudár termetét kihúzta, fejét felvetette és jéghideg, nyílt tekintettel nézett rá.

István kitámolygott. Egyenesen a kiskocsmába ment. Ott csak nézett maga elé némán, aztán felmerült előtte az, az elutasító tekintet, amit legyőzni volt a legnagyobb kihívás…

Rettenetesen berúgott.

Aztán két nap múlva a lány libbenő alakja, titkokat rejtő pillantása merült fel félálmában.

„Micsoda egy teremtés!” — ébredt rá, hogy mit is akar.

Súlyos léptekkel indult leánykérőbe. 

Akkora duhaj mulatást soha nem látott a világ, amilyen a Gálfi István legénybúcsúja volt. Nem csak a legényélet vége az a búcsú, hanem a könnyű életé is. Hanem ezért a lányért érdemes lesz megharcolni az új megpróbáltatásokkal.

Odacipelte a bandát a lány ablaka alá, tántorogva, de teljes átéléssel énekelte:

„Csak egy kislány van a világon…”

Az addig csendesen komoly Annuskának a határozott, kemény valója kerekedett felül.

— Ez volt az utolsó, Pista! Engem akkor lát utoljára, amikor ismét berúg!

— Az lesz, amit maga akar, de csak holnaptól — nevetett a férfi, és nagyon imponált neki a fojtott indulat, ami mögött tüzes asszonyt sejtett.

Aztán az esküvőig el is dőlt minden. Előkeresték az összes régi ismerőst, akinek még számított a szava. Egy húsz kilométerre lévő községben kerítettek neki molnári állást… a volt malomtulajdonosnak.

Annuskánál szebb, és szomorúbb menyasszonyt se láttak még a község templomában.

— Biztos nagy kényelemre számított, aztán most varrhat, hogy eltartsa a részeges urát. Nem csoda, hogy szomorú — vélekedtek a mindent jobban tudók…

Neki pedig eszébe se jutott a vagyon. Annál inkább az a valaki, aki annak az Úrnak szolgálatába fog állni, aki semmit se tett az ellen, hogy ő is szolgálólánnyá tegye magát.

Mara aggódva figyelte őt.

— Te, mi lesz, ha István előtt levetkőzöl?

— Már semmi. Megtörtént.

— Te jó Ég! Te???

— Ne ijedezz, nem több, csak hogy lásson.

— És mit szólt?

— Semmit.

Mitől ilyen kemény ez a lány? Az biztos, hogy nem a fellobbanó szerelem mondatta ki vele az „igent”. De akkor mi? Talán csak nem Déneske? Á, az nem lehet, gyerekes barátság volt köztük, bár ő is kicsit megperzselődött, szívesen bonyolódott volna szerelembe a fiúval. Hitte is egy ideig, hogy szép kalandot hoz ez a nyár. De nem hozott…

— Tudod, hogy Dénes elutazott? Tőlem el se köszönt — sóhajtott csalódottan. — Te láttad a bál óta?

— Láttam. Elbúcsúztunk… örökre. — Hangjában volt valami, ami néma töprengésre késztette a barátnőt. Aztán már ideje se volt semmi kérdésre. Rájuk nyitott az újdonsült férj.

— Gyere, a fogat előállt, indulnunk kell.

Toporzékoló lovakat fogtak be a színes papírszalagokkal díszített hintó elé. A násznép körülfogta őket, megölelgette testvéreit, Anya sírt, Annuska arcára fagyott mosollyal ült le a féderes ülésre, ura mellé. Fátyolos szemmel nézett vissza, szülei az út közepén integettek utánuk.

Amikor elmaradtak a házak, Pista diadalmas arccal fordult felé:

— No, akkor vágjunk bele kincsem! Juhéjjj! — kurjantotta, és a lovak közé csapott a sallangos ostorral, hogy vágtassanak az új otthon, egy másik, még ismeretlen élet felé.

„Mint egy zsákmányolt tulajdont, úgy visz engem” — gondolta Anna. Szívét jeges marok szorította össze. — „Uramisten, mit tettem! … Mit tettem!!” — nézett fel a két oldalról behajló fákra.

 

A nyárutó tombolt még, a felszálló por befedett mindent, a múlt is eltűnni látszott mögötte, de lelke egy rejtett kis zugában lapult nem homályosulva egy arc, egy nyáréj, amire rácsukta az emlékezés fedelét, és csak ő tudta, mit rejteget ott — ameddig csak él.

 

* // *

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/