mert foszlanak a jelzőszalagok
s az éjbe mártott figyelők
kék uszályok
szatén őrei a bezárt gondolatnak
agyamban turkáltok
és szétpattannak a kopott gerincek is
az elszivárgó szavak
mint buzgárok a sorok alatt
oly szelídek
s az a rengeteg fény a fák között
elnyúlva
füvek derekára fonódnak
külön a fény mely az egeké
és külön az árny inda módra
hálóját ha szaporítja
fojtogat
– a kígyó mindig ravaszabb –
és lám a vén világítótorony
lámpaüvegét tisztogató örökkévalóság
kanócát kurtító fárosz
feldereng mint lágy ecsetvonás
sárga szemekkel
öböl száján fuvallat
hozzám szivárogjatok
ti tépett szavak
vetkőztessetek meztelenre
vigyétek koponyám
és bukdácsoljatok barázdáin
a kopott lemeznek
sercegő lebenynek
mert árválkodtok bennem
tehetetlen
oly rövid az élet
a szirteken már tombol a sebzett alkony
a felszeletelt homály
fényszilánkokat hullat a partra
kristály csillagokat
összerezzennek a ramsay gyerekek
egy fényszikével szíven szúrnák
hold bölcsőjéből anyatej fakad
túlcsordul ezüst karimáján a szeretet
hátra bukok és zuhanni kezdek
felfogom a cseppeket
vén hebridák
te gyöngykeretbe foglalt szomorúfűz
elveszett melltű
százezer dagály zúdulhat rád
akkor is megtalállak
fövényeden fekszem el és őrizlek éber hanyagon
öblöd éjvizéből kísértet vitorlákat bontok
és elérem majd azt a tornyot
mert holnap kedvez az idő
és engedi
engedi a tornyot elérni
most oly távoli az Ouse folyó
így maradjon
éhezzenek még bennem a szavak
azok a sebzett vadak
hallgatózom
s lesem neszét a gyémántfénynek
zsebeim tele
kövekkel
s a neszek kiszűrődnek
kristályosodnak csendben
s ha kérdem merre tereltek
és tiszta e az elme
nem felelnek
őrizlek éber hanyagon
lassú léptekkel gázolok a habok felé
könyvjelzőm addig is legyen
egy rőt tölgyfalevél
Legutóbbi módosítás: 2013.12.17. @ 21:42 :: Lucskai Vincze
