Éldegélt a Gangesz partján egy bölcs remete. Vesszőből font és pálmalevelekkel borított kunyhóban lakott. Gyümölcsökkel táplálkozott, amit a fák adtak. Egész álló nap egy dús lombú fa alatt üldögélt, amely megvédte a tűző naptól s az esőtől, és gondolkozott. Csak éjszakára húzódott be, pihenni a kunyhójába.
Hogy, hogy nem, beköltözött egy egérke a remete zugába, aki megsajnálta a szegény ki állatot. Hagyta, lakjon nála, és egyen a gyümölcsből, amit naponta szedegetett. Néha még el is játszadozott vele.
Egyik nap emberünk nagyon unatkozott, és hogy legyen kivel szót értenie, megajándékozta az egeret a beszéd képességével.
Egyik este, mikor a bölcs hazaért, a kisegér összetett mancsokkal kérte:
— Ha voltál olyan kegyes, hogy megajándékoztál a beszéd képességével, kérlek, tegyél meg nekem egy szívességet.
— Mi lenne az? — kérdezte, mert kíváncsi volt, vajon mi járhat az egérke eszében.
— Neked köszönhetően van mit ennem és hol laknom. Jól érzem itt magam. De tudd meg, van egy ellenségem. Minden egyes nap, mikor kilépsz a kunyhódból, ide jön egy kövér kandúr, és meg akar enni. Ha nem tudná, hogy a védelmed alatt állok, már rég felfalt volna. Kérlek, legyek én is kandúrmacska.
A bölcs megsajnálta, s így válaszolt:
— Jól van, kisegér. Legyen!
Meghintette a Gangesz vizével, elmormolt egy varázsigét, és hopp! — a kisegér átváltozott egy nagy fehér kandúrrá.
Néhány nap elteltével a remete megkérdezte a macskát:
— Hogy vagy, kandúr? Hogy érzed magad? Bánt még a kövér kandúrmacska?
— Szó sincs róla! Akkora nagy és erős kandúrrá változtattál, hogy képes vagyok megküzdeni a macskák egész nemzetségével. De most is van egy ellenségem.
— Ki lehet az? — kérdezte a bölcs.
— Egy rosszindulatú véreb. Alighogy elmész, jön és rángatja a farkamat, félek, hogy egyszer még megöl.
— És én mit tegyek?
— Ha már olyan kedves voltál, és macskává változtattál, most legyek kutya.
— Jól van, cicuskám, legyél kutya — és ezzel átváltoztatta kutyává.
Eltelvén pár nap a bölcs látja, amint hazaér, hogy a kutya búslakodik.
— Mi bánt, kutyuskám? Megvert talán valaki?
— Senki nem vert meg! — ugatta. — Olyan nagy és erős kutyává tettél, hogy meg tudnám verni a kutyák minden nemzetségét!
— Akkor, mi bánt?
— Halok éhen! Ameddig egér voltam, ettem a gyümölcseidből. Miután macskává változtattál, elegendő volt számomra a tej és túró, amit az emberek hoztak neked. De most kutya vagyok, és húsra éhezem, és mivel te nem eszel húst, nekem sem jut.
— Értelek, értelek. De mit tegyünk?
— Ha már annyira rendes voltál hozzám, hogy egérből kandúrmacskává, majd macskából kutyává változtattál, kérlek, tedd meg, lehessek most majom, s fáról fára ugrálva keressem meg az élelmet a magam számára.
— Jól beszélsz, kutyuskám! Legyél hát, majom! — szólott a bölcs és majommá változtatta a kutyát.
Alig bírt magával a majom az örömtől. Ugrándozott fáról fára és kóstolgatta a sok gyümölcsöt, ami a környéken termett.
Teltek a hetek és megjött a nyár. A majomnak kedve kerekedett a Gangesz hűs vizében lubickolni, de félt a nagy bivalyoktól, melyek egész álló nap ott hűsöltek, és nem merészelt a vízhez leereszkedni.
Egyik estefelé odament a bölcs kunyhójához és így szólt:
— Legkönyörületesebb remete, jóságodnak köszönhetően nincs gondom az étkezésre, Ellenben szenvedek a hőségtől. Kérlek, változtass bivallyá, hogy én is hűsölhessek a habokban.
— Legyél hát bivaly, ha ez a kívánságod — és ezzel át is változtatta bivallyá.
Másnap, ahogy felkelt a nap a mi bivalyunk is leereszkedett a folyóhoz, lubickolt, úszkált az ott levő többi bivallyal együtt. Nagyon boldognak érezte magát, de ez nem tartott sokáig.
Egyik nap, mikor a folyó medrében hevert, meglátott egy elefántot, amelyik inni jött a folyóhoz. Éppen a király elefántja volt. Felcicomázott hátán ott ült a király.
„Milyen boldog élete lehet ennek a lénynek! A király hordozza, és bármerre jár, a népek meghajolnak előtte. Hiába élek, ha nem lehetek a király elefántja”
Kilábalt a vízből és ment a bölcshöz. Mikor az hazaért, ott találta az ajtó előtt térdelve a bivalyt.
— Gondolom, megelégelted a bivaly-életet. Most mi az óhajod?
— A király elefántja akarok lenni! Ha van benned egy kis jóindulat, elefánttá változtatsz.
Megunta már a bölcs ennek az állatnak az örökös telhetetlenségét, hogy nem képes megelégedi azzal, ami van, s hogy szabaduljon tőle, elefánttá változtatta:
— Most pedig menj az erdőbe, s hagyj nekem békét!
Be is ment az elefánt az erdőbe és várta, hogy jöjjön a király vadászni. Egyik reggel aztán vadászatot rendezett a király az erdőben. Megtetszett neki az elefántunk, és parancsot adott, vigyék a palotába. A szolgák hamarosan elfogták, hiszen az elefánt maga is azt akarta, fogják el. Elvitték hát, a királyi várba és kezdték oktatni. Mikor az állatszelidítők kijelentették, hogy befejeződött a tanítás, a király parancsot adott, díszítsék fel szépen és hozzák a palotába.
A szolgák egy bársonytakarót terítettek a hátára, koronát tettek a fejére, és igazgyöngy nyakravalót tekertek az ormánya köré. A büszke és boldog elefánt a lépcső elé állt, térdre ereszkedett, ahogy tanították, és várta a királyt.
A király ellenben azt akarta, hogy a felesége a nekiajándékozott elefánton tegyen sétát a városban. Megdühödött rettenetesen az elefánt, amiért egy asszonyt kell a hátára vennie, megrázta magát és levetette a porba a királynőt, aki éppen elhelyezkedett volna a bársonytakarón részére készített párnán. Leesve a földre, a királynő úgy megütötte magát, hogy a szolgák ölükben vitték be a palotába.
A király nagyon megharagudott és parancsot adott az engedetlen elefánt megölésére.
Nagy ijedten futott is az a bölcs kunyhójához.
— Ments meg, kedves gazdám! — könyörgött. — Nézd, jönnek a király szolgái, hogy megöljenek!
Ekkor a bölcs remete meghintette a Gangesz vizével, s az újból kisegér lett, mint kezdetben.
Hát, így ért véget a telhetetlen kisegér története.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: dr Bige Szabolcs-