14
Elindultunk ismét utunkra. Valami nem úgy ment, ahogy eltervezte a vezetőm, mert majd egy fél órát köröztünk Ploestiben, míg újra visszatalált az országútra. Szép tájakon mentünk keresztül. Egy idő után az út emelkedni kezdett.
– Odanézz – mutattam Andinak –, oda fogunk felkapaszkodni, közel az éghez!
– Birni fogja ez a batár a terhelést?
– Ha nem, akkor hozzákötjük a koma teherautójához. Az csak felhúz minket a tetőre. Onnét meg majd gurulunk.
Amerre néztünk, égnek törő fenyők sűrűje. Ha nem lett volna az országút tele járművekkel, szinte idillikus lett volna a csend és békesség. Az emelkedő egyre meredekebb lett, tele hajtűkanyarokkal, de a „román csoda” becsülettel bírta. Egy kiszögelés után csodás látvány tárult a szemünk elé. Alattunk a völgyben egy kis falu húzódott. Innen úgy tűnt, mint egy meseváros. Templomtorony, vöröstetős házak, na és pont alkonyodott.
– Meg kéne állni egy percre!
– Igen, ezt le kell fényképezni, és legalább kicsit megmozgatom a lábaimat is, mert teljesen el vannak macskásodva. – Villogtam két rövidet a teherautósnak, és integettem, hogy álljon félre az útpadkára, mert meg akarunk állni. Ha nehezen is, de vette a figyelmeztetést, és leállt.
– Bocs, hogy megállítottalak, de ezt nem lehet kihagyni, meg kell örökíteni!
– Ó, semmi gond! Egyszer itt egy akkora vihar volt, hogy hatalmas fákat csavart ki a szél, és a kidőlt fák teljesen elzárták az utat. Ezen a szakaszon szeretek minél hamarabb túljutni. Nem vagyok babonás, de Váradon van egy öreg cigányasszony, aki szokott jövendőt mondani. Egyszer megjósolt egy ilyen balesetet. Szerencsére én már csak akkor érkeztem oda, amikor a fák már az úton hevertek.
Teljesen besötétedett. Ez még szebbé tette a tájat. Felül az égbolton a csillagok világítottak, lent meg apró falvak, a kis házakban sápadt lámpák, amik jó része minden valószínűség szerint nem elektromos volt, hanem petróleum az energiaspórolás miatt! Az út egyfolytában emelkedett, ami nehezítette a vezetést, mert sokszor volt olyan helyzet, hogy a szemből jövő ellenforgalom nem adott elsőbbséget a felfelé igyekvőnek. Az előttünk haladó teherautót tisztelhették, hogy erősebb vagy mi, és annak félre is húzódtak. De nekünk sokszor kellett teljesen az útpadkára húzódni, mert szó szerint leszorítottak. A táblák tanúsága szerint, amit utoljára észleltünk, még harminc kilométer Brassó. Igazán nem sok már, de ezzel a tempóval és az állandó oda–vissza kapcsolgatással még kitudja mennyi idő.
– Ha megérkezünk Brassóba, megállunk valahol! Megesszük az összeaszott zsemléket, ha még meg lehet, meg rá a Colát. Aztán egy vagy két cigi, és mehetünk is tovább. De olyan Isten nincs, hogy nem állok meg, mert a lábaim alig érzem. Noha nem én jöttem fel ide, hanem az autó hozott, de készek a lábaim.
– Tudod mit? Ha ilyen fáradt vagy, akkor megkérem a teherautóst, hogy vigyen el Oradeáig, és majd onnét megyek vonattal tovább.
– Nem mész sehova sem! Az ötlet jó ugyan, de én eddig elhoztalak, és szeretnék biztos lenni benne, hogy oda is érsz. Nem nagyon szeretem az izgalmakat, és pláne az ilyeneket. Ha azt mondtam leviszlek a határig, akkor állom a szavamat, még ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is! Na meg nem utolsó sorban, addig is melletted vagyok!
– Tudod, hogy hány óra van most?
– Fogalmam sincs.
– Most van tíz óra! Szerintem lesz 11 is, mire felérünk Brassóba. Leállunk, megesszük az elemózsiánkat, pihenés, cigi. Mire tovább indulunk, az úgy cirka éjfél, ha nem több. Látom, hogy fáradt vagy. Maradjunk Brassón valamilyen szállodában, és reggel folytatjuk! Legrosszabb esetben is, tízre a határon vagyok. Majd útközben telefonálok a munkahelyemre, hogy mi történt, miért nem mentem be. Meg fogják érteni, hiszen nem miattam van, hogy nem érkezem be időben.
– Ez már jobban hangzik. Ezt fogjuk csinálni!
Elértük Brassót. Teljes sötétség. Csak pár helyen világított egy–két lámpa. Valami főtér szerűn mentünk éppen keresztül, amikor jeleztem a vezetőnknek, hogy álljon meg.
Gyorsan kiszálltam, és előre rohantam azt a pár métert, hogy ne kelljen lekászálódnia a teherautóról.
– Köszi szépen az eddigi segítségedet, de én kifújtam! Pihennem kell, hogy tovább tudjunk menni! Nem kísérletezem tovább, jobb a békesség, nem akarok balesetet. Keresünk egy szállodát, és majd reggel megyünk tovább. Nagyon köszönöm az eddigi segítséget – és benyújtottam neki az ablakon ötven svájci frankot. – Ugye nem sértelek meg ezzel, de mást nagyhirtelen nem tudok adni.
– Ne hülyéskedjél már, ez rengeteg pénz itt mifelénk, nem fogadhatom el!
– Tedd csak el! Jöhetnek rossz idők, amikor nagy szükséged lesz rá.
– Köszi szépen. Ja! Ha itt visszafordulsz, akkor kijuttok a pályaudvarhoz. Ott van talán olcsó és jó szállás. Sok szerencsét!
– Neked meg további jó utat!
Nagynehezen megfordultam, habár nem széles autó a Dacia, de a kormányműve egy kész csoda volt. Szinte teljesen be kellett tekernem a kormányt, majdnem ütközésig. Megtaláltuk a vasútállomást. Pislákolt némi fény a váróteremben meg az egyik pénztárnál is..
– Gyere, menjünk be. Legalább megtudjuk, mikor van vonat.
A váróterem üres volt. Odaballagtunk a pénztárhoz.
– Jó estét – szóltam be magyarul. Ha erre elküldenek a fenébe, akkor úgyis csak kézzel–lábbal, meg írásban tudok majd értekezni. Brassóban elvileg minden második vagy harmadik ember ért magyarul. Ezt az értesülést magam sem tudom honnét szereztem, de valahol felszedtem. Na meg jártam erre kétszer is, és akkor mindig akadt valaki, aki értett magyarul. Szerencsém volt.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte egy vidám hang.
– Szolgálni? Bátyám nekünk holnap reggelig el kéne érni a magyar határra, Episkopia Bihorur ha jól tudom a nevét. Van valami vonat, ami esetleg addig odarepít?
– Hogyne volna! Most kell jönnie egy óra múlva az expressznek Bukarestből. Ez még Budapestre is elmegy!
– Ez komoly?
– Miért? Gondolja, hogy viccből mondom?
– Nem dehogy is! De annyi pechünk volt már, hogy erre gondolni sem mertem. Bátyám, akkor adjon egy jegyet Budapestig, és egyet meg az utolsó nagyobb városig!
– Na itt kicsit feladja nekem a leckét! Tudna egy kicsit pontosabb információval szolgálni? Mert Kolozsvár is nagy, meg Nagyvárad is! Várad közelebb van a magyar határhoz.
– Na, helyben vagyunk. Én úgy tudtam, Kolozsvár az utolsó. Akkor a másikat Váradig kérem. És ha lenne esetleg hálókocsi, akkor azt!
– Hálókocsi jegyet én nem tudok eladni! Van kusett!
– Az micsoda?
– Olyan, mint a hálókocsi, csak nem kettő, ha nem hat ágy van benne.
– Akkor négy vadidegennel kéne egy kupéban lennem?
– Igen! De levetkőzni nem ajánlatos! Nincs ágynemű, csak pokróc, az se mindig.
– Akkor ne variáljunk sokat! Két első osztályú jegyet kérek. Egyet Budapestig, és a másikat Nagyváradig.
Mikor megkaptam a jegyet akkor jutott eszembe, hogy mi a fenét csinálok a román csodával. Két napra béreltem, úgy, hogy majd Bukarestben adom vissza a repülőtéren. Párszáz svájci frankom fogja bánni, de én vissza nem jövök érte! Betettem az összes papírját a kesztyűtartóba, és a cuccainkat becipeltem a váróterembe.
– Mi lesz az autóval? – kérdezte Andi is.
– Mi lenne? Szépen bezárom, és itt hagyom. Nem vehetem a hátamra, nem? Talán visszajövök érte, és kocsival megyek innét vissza Bukarestbe, a reptérre.
– Nem lesz ebből baj?
– Érdekel is engemet. Benne lesz a kulcs, meg az összes papírja. Én kifizettem két napra, agyő! Nem bírta a gyűrődést, időm meg nem volt telefonálgatni ide–oda. Különben is éjszaka ki az, aki ebben az országban reagálna arra, hogy bedöglött egy bérautó? Senki!
– Mondja bátyám – fordultam a pénztároshoz. – Nagyon megsértődik, ha itt hagyjuk a holminkat, amíg jön a vonat? Akarunk enni, ha van erre valami resti, vagy akármi.
– Hozza ide be hozzám, nem gond, elfér! Resti az már nincs ilyenkor. Van innét nem messze egy kocsma a Fekete Medve, az talán nyitva van. Hogy ennivaló is van–e, azt nem tudom.
– Köszönjük, és akkor majd jövünk!
A maradék elemózsiánkat megettük még, és elindultunk keresni, a Fekete Medvét.
– Te nem fázol? – bujt belém Andi. – Nagyon hideg van! Ki kellett volna venni valami pulóvert a bőröndből.
– Most már késő! Majdcsak megtaláljuk azt a kricsmit.
Hiába találtuk meg, már be volt zárva.
– Na, ennyi! Menjünk vissza az állomásra. Talán a vonaton van étkezőkocsi, akkor majd ott eszünk valamit.
– De hamar visszaértek – mondta a pénztáros! – Megtaláltak, ugye?
– Meg, de már zárva volt.
– Pedig ilyenkor, pénteken mindig tovább tartanak nyitva. Ja, hónap közepe van! Az a kevés is, ami van az embereknek, ilyenkorra elfogy teljesen. Nem volt forgalom, ezért bezárt. A vonaton van olyan büfészerű. Talán ott kapnak valamit. Pálinka biztosan lesz, mert látom, vacognak.
– Meleg az nincs errefelé, azt érezzük! Majd előhalásszuk a pulóvereinket, de már csak a vonaton.
– Van még jó húsz percük! Megkínálhatom magukat egy jó kávéval? Igazi magyaros. Debrecenben vette a masinát a fiam, mikor ott járt. Nagyon jó kis gép. Kávé, és víz kell bele, utána meg mehet a gázra. Itt nagyon rosszak a kávék. Szerintem valamit csinálnak a babkávéval, mikor csomagolják! Néha ihatatlan, de ez a kis gép még abból is ihatót csinál. Maradjanak itt! Máris hozom a masinát.
Becsukta a pénztár ablakát, és kitett egy táblát az ablakba. Gondolom az volt ráírva románul: rögtön jövök! Jött is a kisöreg nagy boldogan. Tele volt a keze poharakkal meg egy gomba kávéfőzővel. Letette egy asztalra, majd kisvártatva egy kis elektromos rezsót is hozott, meg további kellékeket a kávéhoz. Pár perc múlva, már duruzsolt is a kávéfőző, és a levegő kezdett megtelni a friss kávé illatával.
– Jó pár nap után végre először igazi magyaros kávé! – mondtam az öregnek.
– Bizony! Ez valódi magyar. Még a kávé is! Nézze csak – és mutatta az omniás zacskót.
– De igyekezzenek, mert nemsokára itt a vonat!
Bekaptuk a kávét, és az öreg segített kicígölni a peronra a holmikat.
– Ezt fogadja már el tőlünk – nyújtottam át neki pár doboz Kent cigarettát.
– Ne sértsen már meg engem! Csak nem gondolja, hogy elfogadom? Nem vagyok bocskoros román! Az olyan, hogy úgy néz ki, jaj de jó szívvel adott valamit, és már tartja is a markát.
– Tegye el bátyám! Jól jön az még magának.
– Köszönöm, de igazán nem kellett volna! Pénzzé tudom tenni, de a pénzemért nem kapok semmit. Élelem alig. Pedig az kellene ide, nem holmi papír, amiért semmit sem adnak! Majd megpróbálom elcserélni valami harapnivalóra. A fogorvosunk az olyan nagy dohányos, na meg vannak rokonai, akik hizlalnak malacot. Majd vele elcserélem, ha tudom.
Közben beérkezett a vonat. Felszálltunk az első osztályra. Sikerült találni egy teljesen üres kupét, és épphogy elhelyezkedtünk, már indult is.
– Remélem, ne jön ide már senki, és tudunk majd aludni is.
– Pontosan ezért vettem, első osztályra jegyet! Nagyon jól megfelelt volna a másodosztály, de el tudom képzelni, az milyen. Ha jön a kalauz, akkor elboronálom vele, hogy ide Kolozsvárig nem jöjjön be senki!
Mintha csak mikrofon, vagy ki tudja, mi lett volna a kupéba beépítve, mert jött a kalauz, de nem tudott más nyelven, csak románul. Kezelte a jegyeinket, motyogott, de nem értettem.
– Kolléga, beszélni magyar nyema? Sok probléma, kell segítség! – És persze sűrűn gesztikuláltam közben. De a kalauz mindenre csak bólintott. Aztán kiment, és becsukta az ajtót maga mögött.
– Kiveszem a pulcsimat a kofferból. Itt meg lehet fagyni! Nincs itt valami fűtés?
– Andika nyár van, ilyenkor nem fűtenek a vonatokon, még ha hideg van is éjszaka! Nekem sincs melegem. Majd melléd bújok, ha megengeded.
Levettük a koffert, és előkerült a pulóver. Szorosan egymás mellé ültünk, úgy néztünk ki, mint madarak a távíró dróton. Csak nem volt mit felborzolni magunkon, ami szigetelt volna. Andi hamar el is szunyókált a vállamon. Nekem nem ment, és majd meg fagytam. Kezdtem azon filozofálni, hogy megkeresem azt a büfé kocsit vagy mit, és veszek szíverősítőt, hátha az kicsit átmelegít. Már éppen indulni akartam, de felébresztettem Andit is a nagy mocorgásommal, sőt jött egy másik kalauz.
– Jegyeket kérem! – szólalt meg magyarul.
– Te jó Isten, hol vagyok! – riadt fel Andi.
– Bocsánat, hogy magukra törtem – szabadkozott a kalauz –, de a kolléga mondta, hogy magyarok és van valami problémájuk.
– Pont jókor érkezett! Először is, ha tudna egy kis meleget csinálni, azért nagyon hálásak lennénk.
– Annak semmi akadálya. Valóban nagyon hideg van most, de tudja, mégis nyár van, kikapcsolták. Itt éjszaka is farkasordító hideg tud lenni. A román államvasutak nem egységes temperaturát biztosít minden kocsiban, és minden vonaton külön kell beállítani, mondván, az utasok ízlése és igénye különböző. Ez szerencsére magyar vagon, csak egy kapcsolás az egész.
Azzal bejött, és felállt az ülésre, hogy az ajtó feletti dobozban egy kapcsolót beállítson.
– Úgy tíz perc és melegebb lesz, higgyék el! Másvalami kérés?
– Ha kitenne egy táblát, hogy a kupé tele, vagy akármi, hogy ne zavarjanak minket mások. Mindegy, hogy első osztály, ugyanúgy be tud ülni a kupéba, aki erre vett jegyet. Nagyon fáradtak vagyunk, Konstancából jövünk, és egész nap utaztunk. Szóval, ha kell, kifizetem az összes helyet, de ne jöjjön ide senki, hogy szabad hely van még. Ért engem ugye?
– Persze, hogy értem! Ennek semmi akadálya. Hozok mindjárt bilétát, és kifüggesztem. Maguk meg belülről be tudják zárni az ajtót, és akkor senki sem tud bemenni.
– Oh nagyon köszönöm! És még utolsónak annyit, hol van büfé vagy étterem, ahol kapni valami harapnivalót, meg innivalót?
– Egész elől van, az első kocsiban, de kár oda menni. Csak itala van. Ami élelmet árulnak ott, azt csak román fog és gyomor bírja megemészteni.
– Akkor oda nem megyünk! Viszont kérem, hogy Kolozsvárnál kopogjon be, mert Váradon le akarok szállni a vonatról! Én nem tudok beutazni, hiába születtem ott, csak a barátnőm megy Budapestig. Gondolom maga is csak a határig megy.
– Igen, a határon átszállok az ellenvonatra, ami jön vissza, és megy Bukarestbe. Akkor Clujnál bekopogok magának. Jóéjszakát!
Egy tábla csokit meg az utolsó két doboz Kentet nyújtottam neki. Szabadkozott ő is, de aztán elfogadta. Pár perc múlva, valóban melegebb lett a kupéban, és engem is elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy állunk valahol. Felkeltem megropogtattam elgémberedett tagjaimat, ami a rossz fekvésnek az eredménye volt. Szabad pályán álltunk, a fene se tudja miért. Felébresztettem Andit is.
– Hol vagyunk, már Nagyváradon?
– Még nem, sőt Kolozsváron sem, mert megígérte a kalauz, hogy bekopog. Valahol a nyílt pályán. De messze már nem lehetünk. Maradj itt, hozok kávét, ha kapok. Zárd be az ajtót, majd kopogok!
A büfékocsiban alig lehetett megmozdulni. Iszonyatos tömény alkoholszag, de nem olyan, ami a kocsmákban szokott terjengeni, ha nem rosszabb annál. Ebbe még belekeveredett valami pác illata, amitől egy perc alatt felfordult a gyomrom, és kezdtem magamat nagyon pocsékul érezni. Később rájöttem, hogy ezt az elviselhetetlen bűzt, egy cigaretta páca okozza, amit a románok nagyon szeretnek. Kértem két kávét és már igyekeztem is kifelé. Visszafelé menet láttam a kalauzt. Hasonlóképpen, mint mi, valószínű aludt egész idő alatt, egy másodosztályú kupéban befészkelődve. Na, akkor még van egy kis időm – gondoltam. Visszaértem a mi kupénkhoz, és bekopogtam. Andi félénken nyitotta ki az ajtót.
– Miért állunk még mindég?
– Nem tudom, de jó is, mert így legalább nem lögyböltem ki az egész kávét, csak a felit.
– Á – kóstolt bele –, ez nem az, amit Brassóban ittunk!
– Ez „csak” kávé. Az az ember ott szívet is tett bele, nem csak kávét!
Közben nagyot rántott a szerelvényen a mozdony. Ismét mozgásba kerültünk. Hajnalodott, és a Nap is kezdett egyre magasabbra kúszni, hogy fénnyel árassza el az apró falvakat, városokat, hirdetve az új napot.
– Fél hat lesz. Nem mondta a kalauz, mikorra érünk a határra?
– Nem! De biztosan azért nem mert, nem tudja ő sem.
– Van egy nagy gond még. Te biztosan nem is tudod, hogy mi?
– Én nem tudom, csak azt, hogy csináltam egy bakit. Mert, te majd valamikor délben meg fogsz érkezni Budapestre, már nem tudsz beszólni a munkahelyedre, és nem biztos, hogy elhiszik, hogy másfél napot csak utaztál!
– De eltaláltad! Látod, már képes vagy kitalálni a gondolataimat.
– Pedig ez csak véletlen. Csak rendszereztem azokat a dolgokat, amik megtörténtek, és erre ez ugrott be.
– Lehet, de mindenképpen érezem belőle, hogy fontos vagyok számodra!
– Hát persze, hogy fontos vagy számomra! És ha nem leszel mellettem, akkor is csak te fogsz a fejemben járni! Már most ideges vagyok attól, hogy fogom kibírni azt az egy évet. Ha nem lennél fontos, akkor nem érezném ezt így. Na kezdjél most bőgni! El fog telni az az év valahogy, és túl fogjuk élni. Nem tehetek róla, hogy határok vannak, amik nem csak országokat választanak el egymástól, hanem főleg embereket!
– Nem tudom, nem lett volna–e jobb belevágni egy másik kalandba, hogy megpróbálsz valahogy már most magaddal vinni.
– Ugyan már! Még Konstancában elmagyaráztam neked, hogyha tudnálak, akkor sem vinnélek el most! És nem azért, mert nem szeretlek! És ezt te is tudod! Sajnos más dolgok miatt, de ez független tőlünk, nem mi irányítjuk a sorsunknak ezen alakulását. Ha azt mondom a véletlen, akkor sem mondok teljesen igazat. Ez van, ebbe kell belenyugodni! De most ne lelkizzünk, mert fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk. Add meg a munkahelyed telefonszámát, és én betelefonálok Kolozsvárról, elmesélem mi is történt, miért nem tudtál időre hazaérni.
– És mit fogsz mondani, ki vagy?
– Ami a valóság! Az udvarlód, vagy nevezzed, aminek akarod! Ha ennek ellenére bajod lesz ebből az egészből, abszolút ne sajnáld, mert egy ennél sokkal kisebb dolog miatt rád másznának, és ugyanúgy megpróbálnának kifúrni.
– Jó, akkor hívjad fel őket. És mond meg, hogy bemegyek egyenesen, ahogy megérkezem. Lehet, hogy az ambulancián már nem lesz senki, de az osztályon igen, és akkor azok legalább tudni fogják, hogy megvolt bennem az akarat, hogy bemenjek, de tőlem irányíthatatlan okok miatt nem voltam képes időre érkezni!
– Na sluszi paszi! Nem érdemes ezen ölni magad, mert hülyeség. Magyarország kelet és nem nyugat. Ergó, ha emiatt kitesznek, az nem a világ vége, tudsz találni másik helyet egy hét alatt. Megértelek viszont abból a szempontból, hogy ott jó a légkör, és kellemes környezetben vagy. De nem érdemes erről tovább diskurálni!
Közben jött a kalauz.
– Kolozsvár jön. Lehet készülődni.
– Andikám én akkor itt szállok le, hogy telefonáljak, felhívom mamádat is, hogy őt is megnyugtassam, és hagyok egy telefonszámot, amin elérhetsz. Simán csak csengess rám, és én visszahívlak, akkor elmondod, ami még történt.
– Vigyázz nagyon magadra!
– Te is, édesem.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
