Szerettünk vonattal utazni. Vonatozni élvezetes. Lakóhelyünk vicinálisán nem egészen három óra elteltével értük el a nagyvárost, Szolnokot, ahol kinyílt a világ, közvetlenül el lehetett jutni még külföldi helyekre is.
A vonatunk szinte mindig a nyolcadik vágányra futott be, onnan kellett a vágányokon keresztül átbukdácsolni a patinás, de ódon pályaudvari főépülethez. Itt kellett bevárni azt a vonatot, ami majd tovább vitt bennünket. Az építmény omlatag vakolatát nem nagyon siettek kijavítani, úgy tudtuk azért nem, mert hamarosan új vasúti gócpont lesz itt: modern, szép épületekkel, peronokkal, aluljáróval. Ezek elkészültéig meg majd csak kibírjuk valahogy!
Komplikált volt a közlekedés, de igazán akkor lett az, amikor elkezdődött az építés. Láthatólag siettek a munkások, hogy minél hamarabb átadásra kerülhessen az új vasútállomás. A régi és jól felrakott falakat sokszor alig tudták elbontani. Ilyenkor kezdett megerősödni az a nézet, hogy bűn lerombolni ezeket a masszív objektumokat, az újak úgysem lesznek ilyen megbízhatóak. Azért mégis egyre-másra tűntek el a bombabiztos bunkerek, s alakult ki egy hatalmas, lapos, szépen elegyengetett sík terület. Itt bújtak ki aztán a földből az új épületek, sínek, peronok. S ami kisebb szenzációt jelentett, felfedeztük az aluljáró nyílásait is: nem kell többet a vágányokon botladozni.
A megfeszített munkák végeztével a napilapok címoldalára került, hogy átadás előtt áll Közép-Európa egyik legmodernebb vasútállomása. Meg lehetett tudni az ünnepi átadás időpontját is.
Az esemény nem mindennapos voltához nem mindennapos ünnepség dukált. Magas helyről neveztek ki egy főszervezőt. Neki kellett mindent összehangolni, majd levezényelni a ceremóniát, amelyen felavatják és átadják az új létesítményt. Összeállította az ünnepi műsort, tárgyalt és megbízott, szervezett és irányított, telefonált és tévében nyilatkozott, lelkesített és nyugtatott, tehát megtett mindent a sikerért.
A nagy napon a kor fontos emberein kívül ott volt mindenki, aki számított valamit. Rengeteg kíváncsi ember is ott tolongott. Külön kijelölt helyen az építők, többek kitüntetésre számíthattak, de fel lehetett fedezni újságírókat, tévéseket, rádiósokat is. Hirtelen feltűnt a főszervező is, sápadtan, ijedten. Az átvevő bizottság elé tántorgott valahogy, hogy valami nagyon fontosat mondjon nekik. Olyan izgatott és feldúlt volt, joggal lehetett hinni, most jelenti be, hogy ferdék a falak, vagy összeérnek a sínek. Az igazság más volt. Elcsukló hangon súgta meg: az építés kezdetén elfelejtették letenni az alapkövet. És alapkő nélkül nem veheti át a bizottság a vasútállomást!
És, hogy erre mi történt?
Tíz perc múlva feltűnt egy légkalapácsos ember, méteres lyukat fúrt a gyönyörű váróterem tükörfényes padozatába, elhelyezték oda az alapkőletételhez szükséges eszközöket. Majd betömték azt a lyukat, s rendben átadták a vasúti gócpontot.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: Barok László