Meghívót kaptam a Szolnok megyei Mozgássérültektől, hogy menjek el a 20. születésnapjukra rendezett ünnepségre. Az ok az volt, hogy a tizenvalahány alapító tag között voltam. Az alapítás után két évvel én elköltöztem Szolnok megyéből, de ezek szerint „számon tartanak”.
A felkérésnek kíváncsi örömmel tettem eleget. Emlékek között felbukkanó régi arcokat, ismerősöket újra látni…, hát az izgalmas lehet. Már a bejáratnál nyakamba borult valaki, akit jól kellett, hogy ismerjek, mert úgy kezdte, „ugye megismersz?” Zavartan restelkedtem volna, de láttam, hogy ez rosszul esne puszilgatómnak, ezért diplomatikusan csak mosolyogtam, magamba fojtva a kérdést, „ki is vagy”. Jött valaki, s egyelőre megoldódott a dilemma, mert harsányan üdvözölt, háttérbe szorítva első köszöntőmet.
Később valakitől mégis érdeklődtem, hogy kivel is találkoztam a bejáratnál, és amikor megtudtam a nevét, kissé elszégyelltem magam, hogy nem ismertem meg rég nem látott kedves sorstársamat. Megpróbáltam rögtön megkeresni, de ez már csak az est végén sikerült.
Szinte kézről kézre adogattak, amíg meg nem kezdődött az ünnepi műsor. Ebben voltak emelkedett köszöntők, megemlékezések, beszédek, versek, dalok, kitüntetések, alapítók megjutalmazása, majd egy látványos táncbemutató is. Az utóbbit a gyermekkori falumban működő tánccsoport mutatta be. Tehát az elfogultág szónak itt helye van.
Kedvesek, szépek, mosolygósak és jókedvűek voltak, de főleg fiatalok. Talán a legidősebb sem volt huszonöt évesnél több. Volt palotás, csárdás, modern tánc, latin amerikai táncok. A nézőket elbűvölte a látvány. És amikor egy pergő ritmusú tánc következett, spontán tört ki a taps. Érezni lehetett a levegőben, hogy a sok mozgássérültnek együtt táncol a lelke az előadókkal. Ha már a teste nem képes erre, végtelen hálával örül annak, hogy legalább a lelke táncolhat. Mert valakik megtáncoltatják.
Jó volt látni például Pozderka Jancsit, aki tolószékben él, igen súlyos fogyatékkal. S olyan mámorosan boldog volt a tekintete, mintha csak pont ez hiányzott volna az életéből. Kezeit megpróbálta összecsapni, de az sehogy se sikerült neki.
Volt még egy torokszorító percem.
Amikor a beszédek alatt arra kértek mindenkit, hogy az eltelt húsz év során meghalt sorstársainkra gondolva egy kis néma csönddel tisztelegjünk, a mellettem ülő hölgy keserves zokogásban tört ki. Pillantását megkeresve melegen a szemébe néztem, és megsimogattam a kezét. Tekintetében mély köszönetet láttam. Ismeretlenül is jó ismerősök lettünk egy másodperc alatt, de még a nevét sem tudom. A későbbiekben már nem láttam. Lehet, hazament. Szívesen szempillantást váltottam volna vele még egyszer.
Amikor aztán nagyon késő este lett, én is hazaindultam.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.25. @ 12:00 :: Barok László
