Már tíz perce a ritkásan feldíszített fenyőfát nézte. Lassan végigjáratta tekintetét a száradó ágakon, és már egyáltalán nem érezte azt a kellemes gyantaillatot, ami a vásárlás utáni napokban betöltötte a kisebbik szobát. A vályogfalak beszívták magukba a kellemes zamatot, és önzőn elraktározták a szegényesebb időkre, hogy legyen majd miből nosztalgiázni. A néni ekkor végre rászánta magát. Egészen vízkeresztig reménykedett, de végül mégsem jöttek el, nem is telefonáltak. Pedig mindenkinek készített ajándékot. A fiának egy szép sálat kötött a hideg időkre, bár ő azt mondta, hogy nem kell, mert kocsival jár, a menyének pedig kis terítőket horgolt, amelyekre rá lehet tenni a vitrintárgyakat, bár nemigen volt olyan szekrénykéjük, de azért biztosan örült volna neki. A nagyobbik unokájának, Esztikének egy sokzsebes nagyméretű tarisznyát varrt, amit rá lehet rögzíteni a szekrény oldalára, és mindenféle apróságot tartani benne. A kisebbiknek, Anitának a szíve vágyát készítette el. Egy olyan falvédőt, ami jó puha és vastag, mert a hideg városi betonfalak csak úgy sugározzák az ember dereka felé azt a kellemetlen hideget, így is csoda, hogy elmúlt szegénykének az a sok bevizelése. Tudta, hogy nem valami gazdag ajándékok, de igazán jó szívvel készítette, sokszor éjszaka is fennmaradt egy gyertya mellett, csakhogy kész legyen vele. Kis kartondobozokat készített minden ajándéknak, és a szomszédasszonytól kapott, kimaradt ezüstös színű keskeny papírcsíkokból csomagolást készítet. A kis csinos dobozokat gondosan odakészítette a fa alá, és mosolyogva tekintett végig az előkészületek eredményén. Tavaly sem jöttek. Persze azt ígérte a fia, hogy hatodika után megpróbál elszabadulni, de nem sikerült. Aztán egész évben nem voltak, csak egyszer küldtek valami táviratot. Messze laknak, megérti őket, csak iszonyatosan hiányzik az élet körülötte, jó lenne megcsókolgatni a lányokat, egy finomat főzni, beszélgetni a kerti padon. Messze vannak már ezek az emlékek, régen volt az, amikor megölelhette a fiát. Még akkor sem jött haza, amikor tíz évvel ezelőtt meghalt az apja. Nem szerették egymást, az öreg üldözte el iszákosságával. Neki meg majdnem megszakadt a szíve, de nem mert szólni, csak tűrt.
Letette az ollót, és a fiókból előhúzott egy régi csillagszórót. Igen, a csillagszóró illata talán megidézi az emlékeket. A sercegés, a szétugráló szikrácskák, meg az az égett szag ismét belophatják néhány pillanatra a régmúlt ünnepeket, amikor az unokák még csak alig totyogtak, és a kicsi konyhában minden reggel kávéillat volt, a fia pedig a fürdőben borotválkozott. A köténye zsebéből gyufát húzott elő, és sokáig válogatta ki a még ép szálat. A már meggyújtottakat mindig visszatette a dobozba, mert sajnálta volna kidobni a kis pálcikákat. Ünnepélyesen indult el a fa felé, és a csillagszórót a felső ágra rögzítette. A tűlevelek aprókat koppanva potyogtak lefelé a linóleumdarabra, ami le volt terítve a tartó alá. Azután lehajolt, és a csomagokról leseperte a leveleket, hogy majd visszatükröződjön róluk a fény. Az évekkel ezelőtti ajándékok is ott voltak, de hiába vártak az izgatottan bontogató kezecskékre, meg a boldog sikongatásokra, azok már többé nem jönnek el. Minden kész volt. Vízkereszt már három hete elmúlt, a szomszédok régen kitették a lekopaszodott fákat az udvarra, amelyekről a szél az utolsó levelet is leszaggatta, ezért most úgy néztek ki, mintha meztelenek lennének. A gyufa végül öregesen, de meggyulladt, és hosszasan könyörgött a csillagszórónak, mire az átvette a láng erejét. Beteges szikrák kezdték el táncukat meg-megpattanva a félig kopár ágakon, és onnan lebucskáztak a fényes papírokra. A néni boldog volt, behunyta a szemét, és kezeivel a kis kócos fejecskéket kereste maga mellett. Végigsimította a lányok haját, átkarolta a kis vállaikat, és mosolygott. Aztán egyre vadabb szikrák jöttek. Mintha évek óta szabadulni szeretnének fiókbörtönükből, szinte rohamozva törtek előre és lármázva vezették magukat a mélybe, mert nem érdekelte többé őket izzásnyi életük, csupán be akarták tölteni mindazt, amit a sors nekik szánt. A néni egy könnycseppet törölt le végül, majd a skatulyát a zsebébe téve kiment egy zacskóért, hogy abba pakolja bele a lemetszett ágakat. Az egyik szikra dühösen harapott bele a száraz tűlevelekbe, mintha fel akarta volna falni az egészet egyedül. Lázasan szürcsölte a szikkadt gyantát, ami megolvadva jóllakatta a parányi életet. De a mohóság győzött, és újabb harapásokkal állt neki habzsolni most már megrágva a csomagolópapír fényes szélét is. A néni nem érezte meg a gonosz szagát, mert a közben kialudt csillagszóró füstje elfedte azt. Mire visszaért, lángokban állt az egész fa, alatta a csomagok kifordult belsővel mutogatták gyomrukat és a megmaradt levelek pattogós viháncolásba kezdtek. A néni megdermedt, majd lekapva kardigánját pofozni kezdte a vigyorgó lángokat. Néhány perc múlva már a függönyök is égtek, az ablaküveg kitört, és a lángok belenyaltak a januári hidegbe. Mire a szomszédok kihívták a tűzoltókat, már a homlokzaton fekete nyelvcsapások széles sávja jelezte a tomboló orkánt. Betörték a kaput, majd berohantak a lakásba. A néni az ágya mellett feküdt, iszonyatosan összeégett arccal és karral, de valamiért görcsösen nyújtózkodott. Nem is érezte a fájdalmat, csak a képet szerette volna elérni. sszezárta a markát, és eközben fel sem tűnt, hogy két ember megfogja, kicipeli az udvarra és valamit kérdezgetnek. Csodálkozva nézett körbe. Villogó autók álltak az utcán, és egy egyenruhás vastag sugárban az ablak felé locsolt. Nem értett semmit, de ekkorra már a mentő is kiérkezett, hordágyra tették, és valaki kiabálni kezdett.
– Nem jöttek el. – rebegte a néni, és szemeit a lángoló házra vetette.
– Érzi a fájdalmat? – kérdezte a mentős, de választ nem kapott rá.
A néni kinyitotta az összeégett tenyerét, és megnézte a képet.
– Nem jöttek el. – ismételte némán tátogó ajkakkal, majd sírni kezdett.
A forró falak között felszálló kormos füstben még mindig a tűzoltók fülébe csengett a néni keserves zokogása, amit az elinduló mentőautó szirénázó visongása fojtott belé.
