Lépcs?n ülök és
hátamat világítja
a felkel? nap
egy félkör ablakon át,
papíromat se látom már,
el nem múló emléke arcodnak,
és a szempár
néz fel rám,
de nem engem néz,
már nem engem lát,
a táguló világegyetem
vákuuma húzza
el, és én, kicsiny
gravitációmat latba vetve,
izomrostaim szakadásáig
küzdök
a maradék szerelmedért.
Szeress, mert ha te nem látsz,
én nem létezem.
Id?gépen dolgozom, miattad
tanulok meg újra járni,
elszórom minden bánatom,
hogy csak mosolyogjak rád,
hogy többé ne bántson szavam,
tekintetem ne fájjon,
és jó vagyok már,
semmi se fáj.
Az álmaink közösek,
a kozmikus örvény egy pontba
s?rít minket, mint hogy az atommagot
is kvarkok alkotják,
de attól még az atom
csak úgy nem hasad.
Az élet leélhet?
a beteljesülés nélkül is,
és sodorhat a világ el
innen, messze t?lem,
és lehet más, meg másik,
az ember nem szeret gyakran sírva,
nem ölel remeg? kézzel,
hibáimat ne nézd el,
de úgy láss,
hogy többet nem hibázom.
Leigáztál.
És csak neked írok a szerelemr?l,
te vagy az a bizonyos „ismeretlen lány”,
és már megismertem,
és te élsz,
hús vagy
és szenvedély,
mint én,
egy fehér
az én feketém mellé,
szomorú világomnak
a kacagtató érintés
azokon a pontokon,
amelyeket csak az ismer,
aki ismer.
A neved nem imába foglalom,
a neved maga az imám.
És ne kérdezd, miért csak most,
de még nem kés?,
nem lehet kés?,
mert van olyan cél,
amiért a munkát
érdemes
végtelenszer elkezdeni,
és hidd el, nem hiába szerettél,
és én sem hiába hagytalak el,
és nem hiába volt a fájdalom neked,
és az, amivel én fekszem,
és ami miatt izzadtan ébredek
éjszakánként többször.
Bármennyire sajnálom,
meg kellett tennem, hogy most
úgy szeresselek, ahogy
ember még nem szeretett embert.
Értelmet nyert a sok klasszikus
történet,
annyival többet értek már,
hogy sírnál, ha belém látnál.
Szeress, mert ha te nem látsz,
én nem létezem.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szendrői Csaba