Egy elbeszélés hangulatvilágán, szerkesztettségén, kohézióján mindig érzékelhet?, hogy az alkotó lelke mennyire áll közel ahhoz, amit leír, amit bemutatni, átadni kíván az olvasóknak. Vannak, akiket egy-egy villanásnyi kép megihlet, és csodás oldalakat képesek varázsolni egyetlen délután, de vannak témák, amelyeknek belül érlel?dnek, miel?tt gyümölcsük papírra vet?dik. Sokszor nem is vesszük észre, hogy egy novellában élünk éppen, hogy az elbeszélés, amely majd kipattan írója fejéb?l, éppen el?ttünk zajlik, abban az id?ben, abban a síkban, amelyben mindennapjaink apró színeit a szürkeség hajtja lassan uralma alá. A témák megülnek bennünk, arra várva, hogy a sártól és portól letisztulva, tisztán léphessenek elénk azt mondva: „Készen állok.”
Ángyika volt, van, lesz, ahogyan az Szulimán Eleonóra szívéb?l elénk tárult: egyszer?en, cs?rcsavaros mondatok és bonyolult képek nélkül, tudatosan mell?zve a maguk mögé láttatni kívánó elemeket, kerülve a komplex filozófiai elméletek és irányzatok szárnyaló magaslatait. Csupán egyet szeretne az Alkotó, megosztani velünk, olvasókkal azt az érzést, ami benne örökre nyomot hagyott. Egy ember története ez, egy igaz asszonyé, aki szerénységével fura csodabogara is lehetne a világnak, hiszen ehhez hasonló történet akad éppen elég, csupán a f?szerepl? lelke más benne. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy az egyszer? emberek, mint Ángyika is volt – és itt tisztelettel teljes hangsúlyt rendelek gondolatom mellé –, értették, hogyan is lehet boldognak lenni. Hiszen annyit kellett nélkülözni, feladni, annyi fájdalom és könny szántotta végig a történetben szerepl? nénit, hogy magam talán képtelen lettem volna ilyen bels? békében várni az elmúlásra. Az örök élet titka ebben a történetben talán nem is az évek számában rejlik, hanem abban, hogy volt er? és bátorság az életet feladás nélkül, egy éjjeliszekrényke mellett mosolyogva megélni.
Az írás akár egy lelkiismeretfurdalástól ihletett vallomás is lehetne, de az érték, amelyet bemutat nekünk, sokkal fontosabb üzenetet hordoz az olvasók számára, ami felmentést ad az Alkotó lelkének. Persze az emberben mindig felötlik az, hogy nem foglalkozott eleget a szeretteivel, de ez nem rajtunk múlik. Mindenki él, mindenki vár valamire, mindenkinek fontosak a szavak, a társaság és az élet. És ezzel mindenki tisztában van.
Szulimán Eleonóra írása az életr?l szól. Nincs mit hozzátenni, mert az érzések benne élnek, és azok minden tudásnál fontosabb dolgot tanítanak meg nekünk is: az életünk emlékekkel teli éléskamra, amelyb?l szívünk táplálkozik.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Adminguru
