Az én hangom a te hangod is. Beszélgetünk. Értőn? Nem mindig. Tudjuk, hogy baj van. Látjuk, halljuk, érezzük, tapasztaljuk. Benne van a levegőben. Áthatja mindennapjainkat. Bőrünk alá fészkelődik láthatatlanul, ott meglapul. Ingerel, izgat, dühít, már-már kiált: — Ember, ne csináld! Mégis gyűrjük, gyűrjük, tetézzük tovább. Újra elhibázzuk. Ki kezdte el? Mit számít már. Honnan ered? Már az sem érdekes.
— Oly nagy a baj? — kérded.
— Igen — felelek.
Az időnk fogytán van. Keseregni is elkéstünk már. Most minden perc számít. Az idő kegyetlenül telik. A baj tornyosodik. Látjuk a mindennapokban. Látjuk az utcán, a parkban, a gyárban, a közhivatalban, az iskolában, a kórházban, az orvosi rendelőben, a buszon, a körúton, a villamoson. Látjuk a parkolóban, az élelmiszerboltban, a színházban, a játszótéren. Látjuk a kocsmákban. Látjuk az elnéptelenedő falvakban. Látjuk, tapasztaljuk, amerre megyünk úton—útfélen. Mindenhol van belőle elég.
— Orvosoljuk-e megfelelően? Felelősöket keresünk? Akad bőven.
— Nem szólal meg a lelkiismeretük? — kérded.
— Látod, nem.
Az én sorsom a te sorsod is. Együtt éljük, még akkor is, ha ezt nem akarjuk mindig tudomásul venni. Te miben hiszel, s én miben hiszek? Mit számít ez? Együtt hová jutunk? Együtt mit akarunk? Akarunk-e még valamit? Már csak ez számít. Tudom, ma még lehet, hogy nem érted egészen. Lehet, hogy én sem érthetlek.
— Beszéljük meg újra! — mondom. — Üljünk le egymással szemtől szembe! De addig ne álljunk fel, amíg el nem tudjuk dönteni, hogyan tovább!
— Azt hiszem, már értelek.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: Szulimán Eleonóra