Burger Barna készít ételfotókat, reklámfotót, magazinképeket, fényképezi Orbán Viktort, és jelent?s hazai m?vészeket. Szerinte mindenféle munkából lehet tanulni, de vannak helyek, ahol nincs helye a fényképez?gépnek. Fej vagy írás kötete kapcsán került az írók fotósa kategóriába, legutóbbi munkája, az Írótükör is egy olyan 2009-es naptár, mely 26 író portréját tartalmazza. Úgy tartja, hogy írókat fotózni nem könny?, de nem más, mintha például henteseket, vagy hosszútávfutókat fotózna. Amikor az Írók Boltjában találkoztunk, nem volt nála gép, mi viszont lefényképeztük. És beszélgettünk is vele.
Önéletrajzodban azt írod, hogy 25 évesen kezdtél hivatásszer?en fotózni. Azel?tt mit csináltál?
Sokáig nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Szüleim azt szerették volna, hogy futballista legyek, játszottam NB I.-ben is, de 20 éves koromban rájöttem, hogy nekem ez nem jó. Menekülési útvonalként a fotózást választottam. Apukám közbenjárásával bekerültem a Práter utcai fotósiskolába, ahova hatalmas volt a túljelentkezés. Ahogy ezt elvégeztem, egyb?l behívtak katonának. Ott rájöttem, hogy addig mindent elintéztek helyettem a szüleim, mindent megkaptam. Sokat szenvedtem, rossz volt, de az ott eltöltött másfél év alatt forrt ki bennem, mi az, amit csinálni akarok és, mi az, amit nem.
Hogy szerzel egy új munkát? Te keresed meg a lehet?ségeket, vagy téged hívnak?
Ma már inkább engem hívnak. Bár érdekes, mert most, hogy ismerik a nevem, azért nem hívnak, mert azt gondolják, hogy drága vagyok és bizonyos munkákat már nem vállalnék el. Pedig én nagyon szeretek megcsinálni bármit, mindenben van valami érdekes, mindenb?l lehet tanulni. Persze el?nye is van, hogy már ismerik a nevem, mert, ha el?állok valami ötlettel, akkor elfogadják t?lem. Most így készítek az idén hatvanéves N?k Lapja számára egy fotósorozatot. A N?k Lapja azért is érdekelt, mert Nádas Péter ott volt fotós, és idén karácsonykor megkaptam bekötve azoknak az éveknek a számait – az 1960-61-62-es számokat -, amelyekben az ? fotói vannak. És gyönyör? képeket csinált, de nemcsak ?, a többi akkori fotós is, a képeik nem is mérhet?k a mai illusztratív, sajtós képekhez.
Volt már olyan, hogy felajánlottak egy munkát, de nem vállaltad el, mert „szinten alul” volt?
Amit nem szeretek és nem vállalok, az a mai bulvárfotográfia. Például elvb?l nem megyek temetésre, emiatt volt már konfliktusom, de szerintem temet?ben fényképez?gépnek nincs helye. Vannak helyek, ahova úgy gondolom, hogy nem való fényképez?gép, tehát az kizárt, hogy én valahova kvázi paparazzóként menjek oda. Nekem amúgy is fontos, hogy úgy dolgozzam, hogy nem zavarom azokat, akiket fotózok. Most például apácáknál voltam, ott sem volt könny?, mert hiába gondolom, hogy természetesen mozgok, nem zavarom az áhítatukat, mili?jüket, de nekik, akik akkor látnak engem el?ször, ez mindenképp zavaró. Mai napig érzem, hogy fotózás közben elragad a hév és nem vagyok elég tapintatos. Ezen még próbálok javítani.
2005-ben a Fej vagy írás kapcsán el?ször foglalkoztál kortárs magyar írók fotózásával, és végül is ennek a folytatása az idei írónaptár is. Hogy jött az ötlet, hogy írókat fotózz?
Foglalkoztatott a dolog, hogy az írók nincsenek megfelel?en reprezentálva, ahhoz képest, amilyen a társadalmi szerepük. Az írókat nem igazán érdekelte, hogy milyen képek jelennek meg róluk, pláne hat évvel ezel?tt, amikor a Fej vagy írás készült. Akkoriban kaptam ajándékba egy Székely Aladár által készített Ady portrét – ami Csorba Csilla mostani Ady-könyvében is benne van. Ezen a képen Ady ül egy fotelben, nem csinál semmit, csak néz. De van abban a nézésben valami, amit nem értek, és ez beindította a fantáziám.
Mennyire volt nehéz az írókat rávenni a dologra?
Az eleje nagyon nehéz volt, de amikor már volt néhány elkészült fotó, amit fel tudtam mutatni, akkor már könnyebben ment. De például Esterházy Pétert lefényképezni nem volt egyszer?. Vele januárban beszéltem el?ször és rá egy évre márciusban tudtam lefényképezni. Amikor el?ször januárban hívtam közölte, hogy áprilisban hívjam vissza. Amikor a harmadik ilyen után is felhívtam, akkor látta, hogy ez nekem valamiért fontos és végül rábólintott.
Gondolom egészen más egy reklámfotózásnál, vagy magazinfotózásnál instruálni a modelleket, mint egy íróval, vagy más m?vésszel megtalálni a hangot? Hogy vetted rá például Kállai Ferencet, hogy narancsok közé feküdjön?
A Kállai Ferenc-kép egy Playboy interjúhoz készült. Ott kellett egy geg, egy ötlet. Meg is lep?dtem Kállai Feri bácsin, nem voltam benne biztos, hogy nyolcvan évesen ennek az egésznek nagyon örülni fog és csinálni fogja, de nagyon örült és csinálta.
Az írókról pedig épp azt mondtam múltkor – amin volt, aki meg is sért?dött -, hogy 100 író pont olyan, mintha mondjuk 100 hentest, vagy 100 hosszútávfutót fotóznék. A 100-ból van ötven, aki nagyon együttm?köd?, 20, akivel viszonylag jól lehet együtt dolgozni, megint 20, aki közömbös és 10, aki kiállhatatlan. Ez pont ugyanúgy m?ködne akár henteseknél is, mint az írók esetén. 100 író megjelenít egy tömeget. Van köztük jó fej, és rossz fej. Volt, akivel együtt tölthettem egy teljes napot, és volt, aki be sem engedett a házába, a kertben fotóztam és öt perc múlva már ott se voltam. A nehéz persze az, hogy a képen ennek nem szabad látszania. Ehhez kell a szakmai alázat. Van, hogy olyan sértések érnek, amire magánszemélyként azt mondanám, hogy köszönöm szépen, viszontlátásra. De, ha munkáról van szó, akkor el kell fogadni, hogy ? egy ilyen ember.
Lehet, hogy laikus kérdés, de érdekel, hogy, a gomb lenyomása után egy jó fotósnál befejez?dik a munka? Azt látom, hogy sokan – f?leg amat?r fotósok – úgy fotóznak, hogy nem annyira foglalkoznak azzal, mennyire lesz jó egy kép, hiszen utólag még rengeteget tudnak barkácsolni rajta. Te szoktad utólag szerkeszteni a képekeidet?
Annál kevesebb munka van a végén, mennél jobban kitalálja a fotós el?re, hogy mit akar. De nagyon fontos az utómunka, nagyon sokat lehet vele javítani, és rengeteget veszíteni azzal, ha valaki nem csinálja meg. Most belekezdtem egy munkába, aminek azt a címet adtam, hogy El?tte-utána. Ugyanarról az arcról két nagyon közeli képet készítek, egy esemény el?tt és után.
Készítettem már fotót Cseh Tamásról orvosi kezelése el?tt és után, Kulka Jánosról a III. Richárd el?adás el?tt és után, vagy Schell Juditról gyerekének etetése el?tt és után. Nagyon érdekes, hogy mindezekb?l mit mutat meg egy arc, mit tud elárulni. Ezeknél a képeknél például rettent? fontos az utólagos szerkesztés, hogy a két fej pontosan ugyanakkora, jól összehasonlítható legyen. De ez az utómunka nem ugyanaz, mint amikor valaki csak lenyomja a gombot, hogy lesz, ami lesz, aztán utólag próbálgatja javítani. Van egy pont, amikor már észre lehet venni, hogy egy kép meg van csinálva. A fotózásban az a nagyon nehéz, hogy az ember el?re lássa, mi lesz a képen. Amikor a fotós suliban Baricz Kati arról beszélt, hogy a gépen keresztül látott kép nem ugyanaz, amit a kész képen látunk, még nem értettem, mit jelent, amit mond. Ma már tudom, hogy igaza volt, és kell ahhoz legalább 10-15 év, hogy amikor belenézel a gépbe, akkor a keres?ben pontosan azt lásd, amilyen a kész fénykép lesz.
Pár hónapja a Literán blogod is van. Ezek szerint nemcsak képekben, de szövegek szintjén is szereted megmutatni magad?
Nemrég elgondolkodtam ezen. Dolgozom a Malév fedélzeti magazinjának, és egy erdélyi utazás el?tt az újságíró, akivel együtt szoktam dolgozni lebetegedett. El?ször nagyon rosszul fogadtam, hogy január közepén egyedül kell három napot Erdélyben eltöltenem, de meggy?ztem magam, elmentem és a fotók mellé én írtam meg a szöveget is. Nagyon élveztem ezt a munkát, megfordult bennem a gondolat, hogy foglalkozzak az írással.
Még az is lehet, hogy az írás is egy f? kifejezési formáddá válik?
Ki tudja? Azt szokták mondani, hogy egy könyv mindenkiben benne van.
Forrás: kulturpart.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:35 :: H.Pulai Éva