“A Szépirodalom kontinensén van egy termékeny, gazdag tartomány, mely, ha nem ügyelünk rá, egy-kett?re a világirodalmi térkép sivatagává aszalódik: a m?fordításra gondolok. Egyel?re bárki kénye-kedve szerint zsákmányolja ki ezt a földet, és egy nemrég történt esetben magam lettem a szamár, aki szenved.” – Françoise Wuilmart írása a fordítók megbecsülésér?l Lackfi János tolmácsolásában
2009 február 21-én, szombaton délben elcsípem a France Culture rádió egyik adását, melynek címe igazán kedvemre való: Morális kérdések (Questions d’éthique) . A m?sor szerkeszt?je Monique Canto-Sperber, mellékesen a nagynev? École Normale Supérieure igazgatója. Az épp terítéken lév? téma az Egy n? Berlinben, egy névtelen berlini fiatalasszony naplója 1945 áprilisától júniusáig, abból az id?b?l, amikor az oroszok bevonulnak Berlinbe, és ráteszik mancsukat mindenre, ami mozdítható, beleértve az asszonyokat is. Az adás elején hosszú idézet hangzik el a napló szövegéb?l. Megdobban a szívem: ezeket a mondatokat betéve tudom, az én szavaim zengnek az éteren át, pontosabban az ismeretlen német asszony beszéde, melyeket én ültethettem át franciára. Ha az ember ilyen horderej? szöveget fordít, lehetetlen megtartania a két lépés távolságot. A fordító, mint bármely más m?vész, nem pusztán az agyát használja, segítségül kell hívnia mind az öt érzékét, érzelmi tapasztalatai teljes arzenálját. Ha szeretné hitelesen megszólaltatni az eredeti hangot, ha pontosan ugyanazt a lelki-szellemi hatást kívánja kelteni az olvasóban, mint a szerz?, bizony az alkotásfolyamat részesévé kell válnia, mégpedig a sztanyiszlavszkij-i értelemben : mozgósítva minden személyes, bels? tartalékát, minél inkább ráhangolódva a szövegre, annak megfelel? ritmusára, hangütésére.
Az adás folytatódik, és további meglepetéseket is tartogat számomra. A meghívott beszélget?társ nem más, mint Jean-Pierre Lefebvre, ismert germanista és m?fordító, történetesen szintén az École Normale Supérieure tanára. A szívem kissé elszorul: vajon engem miért nem hívtak meg ebbe a m?sorba? Mégiscsak belülr?l ismerem a m?vet, tövir?l hegyére, keletkezésével, történelmi és szellemi jelent?ségével együtt, és behatóan tanulmányoztam annak a tudományos eljárásnak minden mozzanatát is, melynek során a Kurt Marekre (a név a Ceram anagrammája) bízott kézirat hitelességét sikerült megállapítani. A fordítás munkálatai közben ez a névtelen asszony valósággal életre kelt bennem, örültem volna hát, ha nevében szólhatok. Ehelyett egy idegen férfi értekezik ennek a n?nek a megrázó élettapasztalatáról, és nagy m?gonddal fel is építi bel?le a maga roppant tudományos eszmetörténeti légvárát, melynek viszont vajmi kevés köze van a m? pszichológiai dimenzióihoz és szépirodalmi kvalitásaihoz. Egy árva szó sem esik a napló rejtegetett gépiratáról vagy a fekete humorról, mely utolsó szalmaszálul szolgált a kétségbeesésben, sem a borzalmak közepette meg?rzött emberi méltóságról, az ellenségeskedés közepette megtartott pártatlan néz?pontról vagy éppen a kés?bbiekben a feminista mozgalom kezébe került m? hányattatásairól. Hadd ne folytassam.
Az adás véget ér, tehetetlenül bámulok magam elé: sem a m?sorvezet?, ez a m?velt irodalmár hölgy, sem meghívott vendég, akit?l még kollegiális szolidaritást is várhattam volna, nem említette a fordító nevét. A m?sor végén elhangzó köszönetnyilvánítás is a m?szaki stábot illeti. Dühömet azon frissiben megosztottam néhány szakmabelivel, akik buzdítottak, verjem a vasat, amíg meleg, mert legtöbbjük már régen belefásult az efféle szélmalomharcokba. Valóban, százszámra akadnak az enyémhez hasonló esetek.
Morális kérdések… a cím tulajdonképpen jó el?jel is lehetett volna, hiszen éppen egy ilyen m?sorban szükséges, hogy szó essék az írástudói becsületr?l, ezen belül pedig akár a szerz?i jogok tüzetes érvényre juttatásáról is. Hol szorít a cip? leginkább? Mi volt ez: párizsi sznobizmus, elitista g?g, egyetemi fontoskodás? A professzor urak és hölgyek, az egyetemes tudás és szakértelem letéteményesei szépen meghívogatják egymást, tüntet?leg elfordulva a szöveggel robotoló igavonó barom láttán, mely természetesen eleve képtelen bármiféle tudatos reflexióra munkájával kapcsolatosan, következetesen megfeledkezve a szorgos kezekr?l, melyek szenvedélyes, ügyes munkával, nem kevés er?feszítéssel rekonstruálták egy nagyszabású m? mozaikját… Miért van az, hogy a m?fordítót, aki voltaképpen társszerz?, teljes jogú író és kultúrák nagykövete, rendszeresen semmibe vehetik, félretolhatják, arcul köphetik? ? lenne a házban felszolgáló hülyegyerek, akinek még neve sincs, mert hiszen se stílusa, se gondolatai, mindössze arra képes, hogy az „igazi írók” m?veit majmolja? Végül is csak azt kapja, ami neki jár, nemde? Vajon mikor a híres-neves párizsi tévéarc, Michel Pollack, ódákat zeng az Egy n? Berlinben stílusáról, meg sem fordul a fejében, hogy ez a stílus voltaképpen afféle „négykezes” munka végeredménye? Nézzünk csak körül más m?vészeti ágak háza táján: vajon a Hamlet közönségének ovációja is kizárólag Shakespeare felé irányul? Kinek jutna eszébe lezserül lehagyni a plakátról a színészek nevét?
Van azért reménysugár is: az Olivier Mannoni vezette ATLF (Association des Traducteurs Littéraires de France – Francia M?fordítók Szövetsége) éppen mostanában munkálkodik egy olyan következetes stratégián, mellyel közös állásfoglalásokban hívhatnák fel a figyelmet a m?fordító nevének feltüntetésér?l gyakorta megfeledkez? írott sajtó és média hanyagságairól. Gondoljuk csak el: vajon hogyan festenének a könyvfesztiválok polcai, ha varázsütésre az összes fordításban megjelent könyv elt?nne róluk?
Csak reménykedhetünk, hogy hadjáratunk nem puszta szélmalomharc, és el?bb-utóbb beköszönt az az id?, mikor a m?fordítóból nem lehet malmot, pontosabban majmot csinálni…
Lackfi János fordítása
(A szerz? számos díjjal kitüntetett m?fordító, a brüsszeli székhely? CETL (Centre européen de traduction littéraire – Európai M?fordító Központ) és a Seneffe-i M?fordítóház igazgatója)
Forrás: terasz.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:32 :: H.Pulai Éva
