Már régóta ültek a padon. Szótlanul, egymás mellett. Körülöttük sok-sok gyerek, akik önfeledten játszottak, nevettek. Közöttük voltak az övéik is. Az egyik egy szöszke kislány két hatalmas copffal a feje tetején, a másik a kisöccse, fehér sapkában. Hurkás kis kezében egy vízzel teli vödörrel, kicsit bizonytalanul lépegetett. Nem lehetett több még két évesnél. A nővérkéje három és fél. A homokozóban nagy munka folyt. Várépítés. Ez aztán az igazi játék! Minden gyerek ott tüsténkedett, részese akart lenni a nagy feladatnak. Csöppnyi tenyereikkel túrták, ásták, lapátolták a homokot. Igazi csapatmunka folyt. A fiatal anyuka szólalt meg először:
— Nézd őket! Milyen édesek! Minden gondunkat feledtetik.
— Hál’istennek — mondta Péter. — Legalább ők még nem érzik, hogy milyen világba születtek.
Zsuzsi önfeledten, kipirult arccal épített. Az öccse készségesen öntögette a vizet a száraz homokra. Ettől aztán még jobban lehetett tapasztani, formálni, alagutakat, tornyokat, titkos folyosókat kialakítani. A homokvár egyre csak nőtt-nőtt, terebélyesedett.
— Hova menjünk innen, ha már végképp nem tudjuk kifizetni a számlákat? — kérdezte aggódó arccal Klári.
— Hova mennénk? Majd csak lesz valahogy — nézett rá Péter.
— Tegnap beszéltem Zolival. Tud egy jól fizető alkalmi munkát. Még nem is mondtam neked. Egy gond van vele, hogy esténként kellene menni. Neked még nehezebb lenne.
— Ezzel ne törődj! — szorította meg Klári férje kezét. — Ezzel te ne törődj! Értük mindent meg kell tennünk!
A gondtalanul játszadozó csemetéi felé nézett. Épp kislánya hajára tapasztott egy másik lurkó egy jó nagy adag homokot. Már annyira benne voltak a várépítésben, hogy ki sem láttak a munkából. Eltörött a mécses. Zsuzsi bömbölni kezdett. Már állt volna fel Klári, amikor Péter szólt:
— Hagyd őket! Mindjárt megnyugszik. Nem kell minden semmiségért ugrálnod! Látod ez a te bajod, hogy túlaggódsz mindenért.
— Könnyű ezt mondanod. Nem te vagy velük egész nap. Te csak a szép oldalát látod már a dolgoknak, amikor este hazajössz.
Közben Zsuzsi jól megrázta copfjait, a hajáról csomókban esett le a homok az épp alatta munkálkodó, totyogó Bandika fejére. Egy kis adag még a szemébe is juthatott, mert Bandika elkezdett szipogni. Szerencsére nagy baj nem lehetett, mert hamar abbahagyta.
— Látod, nem lehet levenni a szemünket róluk egy percig sem. Ez így megy egész nap. Itt a játszótéren még csak elvannak. De fenn a lakásban? Ott néha katasztrófa, amit művelnek.
— Vedd kicsit lazábban őket! Minket sem így neveltek.
— Na, ezt jobb, ha hagyjuk, hogy kit hogyan neveltek! — nézett felindultan Klári Péterre.
— Már megint kezded? — nézett vissza Péter Klárira.
— Most nem vagyok olyan passzban, hogy erről vitatkozzam — dőlt hátra fáradtan Péter.
— Különben is, hagyjuk békén az ősöket. Ők is éltek úgy, ahogy akkor tudtak, meg akartak.
— Mi most így élünk. Mutassa meg valaki, hogyan tudná jobban csinálni hasonló helyzetben! Nézd meg! Sorra válnak el a korunkbeliek. Mindenhol baj van. Türelmetlenek. Azt hiszik, hogy majd mással, egy másikkal könnyebb lesz.
— Nem tudhatod, hogy miért válnak el? — nyugodott meg Klári, s közben magára terítette melegítőjét. Kora tavaszi este volt. Kezdett hűlni a levegő.
— Lári-fári. Miért válnak el? Most ez a divat. Ez a sikk. Nincs türelmük egymáshoz. Nem akarnak alkalmazkodni. A gyerekek isszák meg minden válásnak a levét. Ők védtelenek. Nem tehetnek semmiről.
Az óriás vár elkészült. Körbeállta a sok-sok maszatos, nyakig homokos kisgyerek. Látszott rajtuk a megelégedettség. Örültek remekművüknek. Örömük nem tartott sokáig, mert feltűnt a láthatáron négy vagy öt nagyobb fiú, hónuk alatt focilabdával, s a beszédjükből már kihallatszott, hogy ők most vagányosat játszottak. Lehet, hogy épp az előző esti akciófilmben látottakat adoptálták. Az egyik srácnak támadhatott egy őrült ötlete. Kiáltott a többieknek:
— Irány a célpont! — és teljes lendületükkel nekirontottak a homokvárnak. Nem volt elég egyszer, újból nekiszaladtak. Taposták, rugdalták, ahogy csak bírták. A kicsik hanyatt homlok menekültek, ki merre látott. A homokvárból semmi nem maradt…
A csöppségek csak álltak, néztek dermedten, szólni sem tudtak. Először Petike kezdett el olyan keservesen sírni, hogy az ember szíve majdnem meghasadt. Nem kellett több Bandikának sem. Ő is rázendített. Most már nagy volt a baj. Kánonban sírtak a gyerekek. Nem értették a hirtelen kialakult helyzetet.
— Na, most kell odamenni! Meg kell őket vigasztalni!
Péter még ki sem mondta, Klári már a karjaiban tartotta Petikét, Zsuzsit kézen fogta, és eljöttek a várrom közeléből.
— Őőők, őőők vojtak! — szepegett, s közben kapaszkodott anyja nyakába Peti a nagyfiúkra mutatva. Azok mit sem törődve a pár perccel ezelőtt történtekkel, már vidáman rugdalták a labdát a közeli kitaposott gyepen. Klári és Péter elkezdték újraépíteni a lerombolt várat. A kicsik szinte mind, egyszerre hagyták abba a sírást. Körbeállták a két fiatal felnőttet. Nem telt bele pár perc, a homokvár újra állt. Lehet, hogy nem egészen úgy, ahogy korábban, de állt, és a gyerekek megnyugodtak.
— Látjátok, most ők szégyellhetik magukat, de nagyon! — mutatott Péter a kamaszokra, akiknek arcán kicsit sem mutatkozott a megbánás jele. Ebben a pillanatban a focilabda begurult a homokozóba, épp Bandika lábai elé. Bandika gondolkodás nélkül felvette, és odaszaladt vele az egyik fiúhoz.
— Ezs a tijjed — nyújtotta alázatosan, kis kezével szorítva a labdát a nála háromszor magasabb fiú felé. Most volt az a pillanat, amikor csend lett. Óriási csend… A kamaszok egymásra néztek, egy szót sem szóltak, de mintha megértettek volna valamit….
Abbahagyták a focizást, és egyenként, egyik-másik lehajtott fejjel, csendben elandalogtak.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.07. @ 07:32 :: Szulimán Eleonóra
