Már mélyen bennjártak a decemberben, de Bódog Jenő hiába várta cége beindulását. Pedig már minden megvolt hozzá, csak éppen a havazás hiányzott. Nem hatották meg Jenőt a boltokból kiszűrődő karácsonyi dalok. Már sejtette, hogy hiába álmodik ő is Bing Crosby –val, fehér karácsonyról. Tényleg, egy árva hópehely se hullt az égből, mikor a Kisded született.
— Egyébként Betlehem környékén is ritka tünemény az ilyesmi.
Néha, mikor langyos eső váltotta fel a jeget, az se hozott kedvezőbb mérleget a Bódog RT. üzleti könyveiben, ha létezett is volna ilyesmi. Az esős napokat aztán újra elkergette a dermesztő fagy, de még véletlenül se hozott havat.
*
A hajléktalanok közül ez a tél is busásan szedte az adóját. Talán a gazdasági válság lehetett az oka, hogy az idén nem adott az ég még hóból sem szemfödőt a megfagyottaknak. A halotti lepel pedig a mostani téli szezonban nem angyalszőtt hópihékből készült, hanem csak plasztik fólia volt, s azt is a rendőrség ajándékozta.
Bódog Jenő azért kitartóan járta az utcákat a lapátjával.
Már ismerős alakja lett a környéknek. Kezdve a Holtágtól a Hengermalom utcán végig, majd folytatva az Etele úton a Kelenföldi pályaudvarig. Már a boltosok sem zavarták el, ha az üzletük előtt ácsorgott, valami alkalmi munkára várva. Jenőnek azért viszonylag jó dolga volt. Mivel ismerték a házmesterek, raktárosok, tüzelőanyag telepek melósai, majd mindennapra jutott valami kevés tennivaló. Csak szegény lapátja támasztotta tétlenül a falat.
Eljött a február is, majd a március. A virágboltok előtt megjelentek a kitett vödrök, s bennük szépszámmal kellették magukat az idei virágok. Tulipánok egymást lökdösték a vizes vázában a jobb helyekért.
Bódog Jenő mindennap felkereste azokat a helyeket, ahol megkereshette az aznapi italra meg miegymásra valót. De mintha valami megroppant volna benne. Nem értette, miért viccelte meg a sors ilyen piszok módon? Pedig az ötlete jó volt. És dolgozni is akart. Mindennap, ahogy erősödött a tavasz, úgy fogyatkozott a reménye, hogy talán még használhatja is a cégtársát. Hallott ő már persze májusi fagyokról is. De nem havazásról, jutott később eszébe.
Lapátja már semmiben sem hitt a vállán. Elmosolyodott, mert arra gondolt, hogyha megkérdezték volna tőle, hogy jó sorsa miért vezérelte éppen erre a környékre, arra is csak azt mondta volna, mint Moszkowskinak, amikor a lapátot találta, hogy Isten útmutatása lehetett. Holott egyszerűen azért, mert akkor éjjel nagyon részeg volt az örömtől. Hiszen az ember nem mindennap gründol egy vállalatot.
*
Utóbbi időben, ahogy rótta az utca köveit, órák hosszat töprengett — volt ideje —, hogy hol ronthatta el az életét ilyen ostobán? Lehet, hogy már akkor rosszul döntött, mikor undorodva, megalázva és védekezés nélkül a tárgyaláson mindent ráhagyott a feleségére. Ráadásul gyerektartásra is kötelezték, annak a gyereknek, akinek a felesége szeretője az apja. S helyes volt-e az, hogy ne fizessen a zabigyerek után, inkább az utcát választotta? Azt érte csak el, hogy most a felesége meg a barátja halálra röhögik magukat abban a házban, ami az övé volt.
Jenő belefáradt ebbe a felesleges töprengésbe. Affenébe is! Ezért még a Moszkowski sem ad semmit, jutott eszébe a mondás, amit most átformált magának. Hülye voltam és kész! Elmosolyodott és bement a restibe, mert elérkezett az ebédszünet ideje. Ezt az egészsége érdekében lehetőleg be kell, hogy tartsa az ember.
Az asztalnál megsózta a kenyerét, nagy önfegyelemmel legyűrte az utolsó morzsáig, mert tudta, hogy ez fontos, majd az ételt leöblítette pár üveg sörrel. Ebéd után, aztán már derűsebb hangulatban vetette bele magát a munkakeresésbe
*
Hamvazószerdán sokat röhögtek a Zöld disznóban. Jenő ma korábban megjött a hólapátjával. Kivételesen már a többiek is ott voltak. Csak Moszkowski hiányzott, pedig már vagy egy órája, hogy már leharangozta mára az utolsót.
— Jenőkém, ha a céged csődöt jelent, akkor megveszem a lapátodat — ordította a sarokból Ignác úr, a rongyboltos. De a hangja barátságosan csengett.
— A Hóhányó RT. Nem eladó kollega úr! — ordította vissza Jenő, és jókedvűen ráköszöntötte a fröccsöt, mert Ignác fizette. Befutott végre Moszkowski is, de még kezei festékesek voltak. Egész délután tojásokat és gipsznyulakat mázolt, húsvéti díszletnek a templom bejáratához.
— Még holnap se leszek kész — zökkent le Bódog Jenő mellé az asztalhoz.
— Ha akarod, elmegyek segíteni, úgyis szabad vagyok — ajánlotta fel Jenő, mert tényleg szabad volt. Már előre örült, hogy majd olyasmivel foglalkozik, amit utoljára a kissrác korában, a révfalvi gyerekotthonban készítettek. Erre ivott még jánosáldáskép egy deci pálinkát, mert szokatlan hideg volt odakinn. Az ajtóból még búcsút intett a lapátjával és beleveszett az éjszakába.
*
Bódog Jenő rosszat sejtett mikor meglátta a kiszűrődő fényt az otthonából. Hevesen zakatolt a szíve mikor benyitott az ajtón.
— Mit akarsz! — ordított rá valaki, aztán a félhomályból előtűnt egy borostás, kövér alak.
— Húzz el, míg szépen vagyok! — szinte suttogóra vált a hangja, és a kezében lévő üveget fenyegetőleg ráemelte.
— Tünés te piszok! — hallatszott szinte azonnal, majdnem a lába alól egy sipító női hang. Csak amikor hozzászokott Bódog szeme a félhomályhoz, akkor látta, hogy a matracán — amit ajándékba kapott a hentestől – egy slampos, részeg nőszemély döglik. Vizes, mélyen ülő szemeiből szinte patkánymódra izzott a gyűlölet. Most mit tegyen? — dermedt meg Jenő, ezek még megölik a helyért. Magához szorította a minden izében rettegő lapátját, és visszalépett a sötétbe.
*
Ilyen még nem volt! Nagypéntek hajnalára hófehér paplan takarta a várost. Tavaszi virágok rémülten forgatták fejüket a hótakaró fölött. A reggeli sétán csak a kutyák viháncoltak feneketlen nagy örömmel, s játékosan bele-beleharaptak a hóba.
— Megőrült a természet — szitkozódott özvegy Suhajda Jolán, amikor a cipőjéről verte a havat az újságosbódéja előtt.
— Mert ezek a bűzös autók teszik —, de hirtelen beléfagyott a szó a rémülettől. A hó alól az ajtónál, egy láb kandikált ki a fehér égadta takaró alól. Mellette egy hólapát feküdt, szorosan a gazdájához simulva. A néni reszkető kézzel lesöpörte a havat a fekvő alakról; meglepődött, ahogy a halott arcába nézett. Még a szánalmas mosoly is ráfagyott álmában. Az özvegy rápillantott a lapátra, s lassan félhangosan olvasni kezdte a még előtűnő betűket:
HÓHÁNYÓ RT. — CÉGTULADONOS … —, de innen már azt, hogy: — „BÓDOG JENŐ” — már nem lehetett olvasni.
*
Legutóbbi módosítás: 2009.03.08. @ 10:47 :: kisslaki