A fiatal galamb a gesztenyefa ágán ült a sírok felett.
– Milyen szépek lettek a fák! – nézett széjjel a vöröses, sárgás lombok közül. Kár, hogy egyre hűvösebbek a napok!
Fázósan arrébb röppenve egy kis fűzfára telepedett, melynek egyik ágára még odatűzött a délutáni nap. Megigazgatta tollait, majd lassan becsukódott a szeme. Elbóbiskolt a jóleső melegben.
Léptek zaja riasztotta fel. Idős, fekete ruhás férfi közeledett a sírok között. Volt valami furcsa a járásában, ahogy az egyik lábát húzva, óvatosan lépkedett.
A férfi megállt a fűzfa alatt, és a kezében tartott kis csokrot beletette a fejfa előtt álló üvegbe.
– Hát elgyüttem – mondta halkan, aztán leült a sír végénél álló kis padra. Kalapját maga mellé tette s csak ült szótlanul, arcát megfürdetve a késő őszi nap fényében. A galamb egy darabig figyelte, de az öreg nem mozdult, a temetőben nem járt senki, így aztán újra álomra csukódott a szeme.
– Jó itt – gondolta a férfi –, csend van és nyugalom. Szép hosszú ez az ősz, maholnap halottak napja, de még mindig ereje van a napfénynek.
Akkor volt ilyen csodálatos az ősz, abban az évben, amikor egymásba szerettek Rozikával.
Hány éve is már? Lassan ötven. Szinte még gyerekek voltak mindketten. Rozika volt a legszebb lány azon a bálon. Fehér ruhában, karcsún, hosszú szőke haja repült utána tánc közben. Ha behunyja a szemét, még most is látja…
Hogy tudott táncolni! Mindenki őket nézte csárdás közben. Na, nem mintha ő nem lett vóna takaros legény!
A bál után hazakísérte.
Baktattak a szülők előtt s titokban, Rozika nagykendőjének takarásában megfogta a lány kezét. Akkor úgy érezte, soha nem fogja elengedni.
Három hónap múlva kapta meg a behívót. A háború akkor már a végét járta, a legfiatalabbakat is behívták s négy hét kiképzés után vitték őket a frontra.
Őt hárman búcsúztatták az állomáson, a szülei meg Rozika. Az apja átölelte, az anyja sírva kapaszkodott bele. Rozika meg… Rozika csak állt, nézte a nagy kék szemeivel, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni az arcát.
Amikor elindult a vonat, csak akkor nyújtotta utána a kezét és suttogta alig halhatóan: Ferikém…
Így maradt az emlékeiben a kép, ahogy ott áll s a két keze esdeklőn nyúl a távolodó vonat után.
Khm…
Az öreg a zsebébe nyúlt s elővette a pipáját, meg a dohányzacskót. Lassan akkurátosan megtömte a pipát, majd a régi kovás gyújtót addig csattogtatta, míg az illatos füst fel nem szállt a pipából.
A galamb felébredt a mozgásra s izgatottan figyelte mi lehet az a finomság, amit az ember elővett a zsebéből. Néhány szálacska leesett a földre. Egy ággal lejjebb röppent. Jó lenne máris megkóstolni, ilyet még sosem evett. Mehetne már innen az öreg, mert addig nem mer leszállni.
Nyár volt, mire visszaért a frontról. Lefogyva, elgyengülve, piszkosan, a lábát húzva az elfertőződött comblövés miatt. Azt az örömet, amit az anyja arcán látott, amikor megpillantotta az egy szem fiát, azt nem lehet elfelejteni. Épp csak megmosakodott, az asztalnál ült, az anyja meg szedte a tányérjába a jó sűrű levest, amikor kivágódott az ajtó, és az ajtóban ott állt Rozika, kócosan, kipirulva, kezében a pöttyös kék kannával.
– Most hallottam – suttogta –, a kúton voltam és ott sorolta Virágos Juli néni, hogy meggyött a Kalmárék Ferije…!
Három hét múlva a kisbíró dobolására figyeltek fel a reggeli etetés közben.
– Közhírré tétetik! Aki a nevét hallja azonnal jelentkezzen a községháza előtt munkára. Minden munkára sorozott hozzon magával egy tojást!
– A te neved is kiabálja fiam! Mit akarnák már megint tőled? – riadozott az anyja.
– Jaj, ne féltsen már mindig annyira anyám! Mi bajom lehet? Hallotta, hogy munkára soroznak, oszt egy tojást kell vinni. Meddig tart egy tojás? Estére itthon leszek!
Az „egy tojásosok” – mert így hívták őket a faluban – három év múlva tértek vissza. Már aki visszatért. A legkedvesebb barátját, a veres Gyurkát ott temették el a távoli orosz pusztán. Annak akkor született gyereke, mielőtt elvitték őket. Neki kellett megmondania a feleségének, hogy meghalt az ura. Nem is ment addig haza az apjáékhoz, míg túl nem esett ezen a beszélgetésen.
Hazudott.
Még szép, hogy hazudott.
Mit mondhatott volna az elgyötört asszonynak, a kedves arcú kislánynak. Mesélte volna el, hogy Gyurka kenyeret lopott a konyháról, oszt az egyik őr úgy megverte, hogy vért hányt, meg egész éjjel üvöltött, ők meg csak álltak mellette tehetetlenül? Az üvöltésre berohant két katona, kihúzták Gyurkát… aztán csend lett.
Nem nézett a Gyurka feleségének szemébe, amikor elmondta, hogy a férje megfázott, tüdőgyulladást kapott és egy éjszaka csendben elaludt.
Mire a házuk kapujába ért már az alkony árnyai úsztak a házak között. Csendben lépett be a szobába a két öreghez s olyan fáradtnak érezte magát, mintha nem is huszonnégy éves, hanem száz lenne. Mégis, amikor kiörvendezték magukat s az anyja jól megvacsoráztatta, rögtön felállt az asztaltól.
– Hova mégy fiam? – kérdezte az apja riadtan.
– Hova mennék apám, hát megyek Rozikához?!
– Ne menjél édes fiam, oda hiába mennél nincs otthon a Rozi – nézett össze anyja meg apja.
– Hát hol van? – kérdezte, még akkor is mit sem sejtve.
– A szomszéd faluban lakik. Oda ment férjhez, a kovács fia vette feleségül. Van egy szép házuk a műhely mellett.
Ha nem olyan elgyengült és kimerült, biztos, hogy nem érték volna utol. De így sikerült az apjának elkapnia a karját a kapuban.
– Gyere vissza fiam, ne csinálj bolondot magadból, hova rohannál az éjszakában?!
Ő meg csak rángatta ki magát az apja kezéből és azt kiabálta, hogy ez valami tévedés, Rozika nem tudta, hogy ő visszajön, de most már itthon van és hagyja ott máris a férjét, az nem létezik, hogy ne hagyná ott, amikor meglátja őt, hiszen mindig azt mondta, hogy senki mással nem tudna élni csak vele!
– Édes fiam – hallotta az anyja hangját –, hallgass rám, mindenórás a Rozika!
Tegnap mondta Gál Jani bátyád felesége, hogy találkozott vele a vásárban. Már alig tud menni a hasától.
Mindketten fogták a karját, úgy tudott csak visszamenni a házba. Mintha minden ereje elszállt volna a borzalmas szavaktól.
Apja bort öntött neki s ő maga is vele ivott, pedig máskor hónapszám nem nyúlt az üveg után.
– Majd az idő kisfiam, majd az idő elfeledteti veled és találsz magadnak rendes asszonyt – simogatta reszkető kezekkel az anyja.
– Nem kell senki! Soha többé, nem kell senki!
Napokig járkáltak utána az öregek. Nem tudott úgy kimenni a házból, hogy valamelyikük utána ne ment volna valamilyen ürüggyel. Egyszer, amikor az istállóba indult, hogy helyére tegye a tehén kötelét, az anyja sikoltozva, remegve rohant utána, alig tudta megnyugtatni. Akkor értette meg, hogy mitől féltik annyira.
Az idő. Igen az idő valóban segített és az is, hogy többet nem találkozott Rozikával. Látni látta olykor a vásárban. Vezette a gyerekeket, mert már kettő is volt neki, két kisfiú. Egyszer meg a szekéren ülve látta aratáskor. Mellette ült az ura, egy nagyszájú, nagydarab férfi. Ő elment a szekér mellett, de Rozika nem nézett oda, elfordította a fejét, így aztán még köszönni sem kellett.
Mennyire szerette volna pedig megkérdezni tőle, hogyan tudta ezt megtenni ővele? Hogy miért nem várta meg, hiszen tudhatta volna, hogy a világ végéről is hazamászott volna, akár négykézláb is, csak hogy együtt lehessenek?!
Tán egy év múlva arra ért haza, hogy beszélgetést hall a tisztaszobából. Kezéről, arcáról lemosta a port, csak aztán lépett be. Megismerte a vendéget. Sári Bözsi néni volt, akinek a férjét együtt vitték el az „egytojásosokkal”, csak ő másik táborba került. Az öreg is hazajött, de azóta sincs rendben az egészsége, leggyakrabban csak fekszik, vagy az udvaron üldögél a napon.
– Kommendálni jöttem hozzátok Feri fiam – nézett rá az öregasszony.
– Aztán kit kommendálna nékem Bözsi néném? – kérdezte ő fáradtan.
– A Szabóékkal beszélgettem a minap, tudod, akik a Cser utcában laknak. Azt mondták, szívesen adnák hozzád a Marikájukat. A jány is hajlana az irányodba, ha te is úgy gondolod.
Hmm. Szabó Marika… Ismerte még az iskolából. Alacsony, gömbölyű, foghatós lyánnyá nőtt. Barna hajú, barna szemű. Nem volt csúnya, de valahogy sosem fordult meg rajta kétszer a szeme. Hmm. A Szabó Mari… miért is ne? Ugyan kire várna!
Rozika! – sajdult meg benne mélyen egy hang, de azonnal elhallgattatta.
– Jól van Bözsi néném – mondta –, meggondolom. Elmehetnénk hozzájuk vasárnap, és ha apám, meg anyám is úgy gondolja… akkor majd meglássuk.
Ősszel tartották a lakodalmat, aratás után. Még fényképet is csináltattak a városban. Ő ott ül a széken, mellette meg Mari áll hosszú fehér ruhában, fátyolosan, kezét óvatosan a férje vállára téve. Ott lóg a kép a tisztaszobában a ferdén felakasztott tükör mellett.
Nem éltek rosszul, ha most visszagondol az életükre, akkor be kell látnia, hogy egyáltalán nem éltek rosszul. Az az egy, hogy nem lehetett gyerekük. Mari nem bírta kihordani egyiket sem. Újra és újra teherbe esett, de pár hét múlva elvetélte valamennyit. Az ő dolga volt, hogy a kis magzatokat dobozba téve elássa a temetőben az apja sírjának lábánál. Este ment mindig, hogy ne lássák. Lépkedett a szatyorral, benne a kis doboz, a kis remény, amit újra és újra neki kellett eltemetnie.
Nehéz volt ezt elfogadniuk, de aztán az évek során belenyugodtak és éltek tovább, ahogy tudtak. Mari jó asszony volt, dolgos, csendes. Marinak tulajdonképpen csak egyetlen hibája volt, arról sem ő tehetett és nem is tudott rajta senki változtatni. Az, hogy nem Rozika volt.
Rozika… Három fia született Rozikának. Ma már házas ember mind. A férje meg meghalt tavaly télen. Mesélték, hogy agyvérzés bénította le először. A felesége hónapokon át ápolta, aztán az újabb agyvérzés csak elvitte. Elment a Rozika férjének temetésére, maga sem tudta, hogy mi hajtja. Egy öregasszony állt a koporsónál, mellette a gyerekei, unokái.
Hát igen. Megöregedett Rozika is és magára maradt. Nehéz a magány ő már csak tudja. Ez a Mari is milyen hirtelen elment. Egyik nap még csak panaszolta, hogy mintha nyomná valami a mejjét, aztán másnap már kiterítve feküdt. Szívszélhűdés, azt mondta a Kapás doktor.
Nagy az Isten mindannyiunkkal!
– Menni kéne lassan – ütögette ki a pipájából az elszívott dohányt. Valamit főzni is kellene, mert tegnap óta nem volt meleg étel a szájában. Óvatosan, testsúlyát az egészséges lábára helyezve állt fel. Odalépett a sírhoz és megigazgatta a virágokat.
– Jövök nemsokára – mondta halkan, miközben kezével végigsimított a fejfán.
– Mennyi virág van mindenfelé, az emberek már készülnek a Mindenszentekre – állapította meg kifelé menet.
Amikor ráfordult a temető főutcájára, egy pillanatra fölbe gyökerezett a lába s a szíve akkorát lódult, hogy majd kiugrott a helyéből. Vele szemben Rozika lépkedett. A fejkendős, fekete kabátos, megöregedett Rozika, aki az ő szemének ugyanolyan szép volt, mint valaha.
– Most megkérdezem! – határozott a férfi. – Lehet, hogy most találkozunk utoljára. Csaknem ötven éve keresem a választ, meg kell tudnom, hogy miért hagyott el engem, miért tette ezt velem?!
Kihúzta magát s gyors, határozott léptekkel közeledett az asszony felé, akinek karja tele volt őszirózsával. Biztosan a szülei sírját jött meglátogatni.
– Most! – gondolta magában a férfi. – Most és odaköszönt: – Aggyisten Rozika!
Meg akart állni, megfogni az asszony karját, felelősségre vonni az elmulasztott évtizedekért, de a lába, a meggyötört, sérült lába nem engedelmeskedett. Csak lépkedett tovább, el az asszony mellett, aki nem nézett rá, aki elnézett a feje fölött s csak a suttogása hallatszott távolodóban: – aggyisten Ferenc.
A temető kapujáig vitte a lendület. Ott megállt és megkapaszkodott az öreg nyárfa törzsében. Nagyokat, mélyeket lélegzett, lassan csendesült szívének vergődő dobogása.
Hát ennyi volt.
Nem kérdezte meg. Most sem kérdezte meg.
Miért is kérdezte volna? Mit felelhetne már neki ez az öregasszony, aki valaha Rozika volt?
Mit mondhatna neki olyat, ami még számítana?
Óvatosan megmasszírozta a lábát, nagyot, öregeset sóhajtott és elindult hazafelé.
Lecsót fog főzni, határozta el. Van még a kertben néhány késői paradicsom. Vesz hozzá friss kenyeret, még nyitva van a pékség boltja, van is a zsebében pár forint, az elég lesz. Szatyrot nem hozott, de majd elviszi a kezében. Lecsó, friss kenyérrel… milyen jól főzte ezt Marika! Mindig tett bele fokhagymát, attól volt olyan jó íze.
A galamb megkönnyebbülten röppent le az ágról a pad elé. Végre! Most megkóstolhatja a finom csemegét! Milyen sokat kellett várnia rá!
Mohón kapott csőrével a barna dohányszálakhoz, majd döbbenten meredt maga elé. Ez nem lehet igaz! Pfúj, hát mi ebben a jó?
Csalódottan kitárta szárnyait és felröppent a levegőbe. A temetőben ilyenkor már hűvös a levegő, felrepül a templomtoronyhoz, ott még sokáig érződik a nap melege.
Röptében lenézett a falura s meglátta maga alatt az öreget, amint lassan sántikálva lépked az utcán.
Furcsák az emberek – gondolta magában a galamb – lent vonszolják magukat a földön, ahelyett hogy szárnyukat kitárva röpködnének a csodálatos égbolt alatt.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.08. @ 14:37 :: Kovács Lilla Katalin