Elnök urat valójában gyermekkoromtól ismerem. De akkor Kuli bácsi volt. Tíz éve ismertem meg jobban, azaz inkább úgy mondanám, kerültem hozzá közelebb. Mert ismerni?
A második világháború végén 2000 ember életét mentette meg. Tiszt volt egy szigeten, ahová sok embert összegyűjtöttek munkaszolgálatra. A háború végéhez közeledett, ő pedig a század valamennyi katonáját szabadon engedte, elszabotálva azt a parancsot, hogy elszállítsák őket vonaton egy megsemmisítő táborba. Akkoriban állami kitüntetést kapott ezért a tettéért, de aztán valahogy feledésbe merült. Én is csak akkor tudtam meg a történetet, amikor vagy tíz éve egy „megmentett valaki” újságcikkben leírta az eseményeket. És megkapta a Világ Igazainak Kitüntetést.
Ugyanabba az étterembe jártunk ebédelni, s egy asztalhoz kerültünk. Ugyanis a pincérek, látva nehézkes menésünket, az ajtóhoz közeli asztalt tartották fenn nekünk, s nem kellett a galériára felmenni. Ahogy „önálló” asztalunk lett, Kálmán bácsi javasolta, alakítsunk asztaltársaságot. Az ötletet jónak tartottam, s a címeket rögtön elosztottuk. Ő lett az elnök, én pedig az alelnök, mégiscsak ő találta ki az egészet. Szinte azonos időben érkeztünk, de ha valamelyikünk előbb odaért, általában megvárta a másikat. Kellemesen elbeszélgettünk, ittam a bölcs és sajátos humorú szavait. Egyszer rákérdeztem, miért is merült feledésbe minden érdeme a háború végéről. Nem is az volt a lényeg, hogy ő ezt emberi kötelezettségnek érezte, s tette, amit kell.
Hanem az elnök úr elmesélt egy érdekeset.
Az ötvenes évek közepén zűrös állapot alakult ki a munkahelyén. Neki kellett elmenni a minisztériumba, hogy valamit elintézzen a helyzettel kapcsolatosan. Meglepődve ismerte fel, hogy az intézi az ügyeket, akit ő 44-ben szabadon engedett. Megörült, bár kissé zokon esett neki, hogy az illető meg sem kereste őt később. Beszélgetés közben észrevett a zakója gomblyukában egy jelvényt. Megkérdezte, mi az? S ő berzenkedve mondta, hogy ez az ellenállói tevékenységéért kapott kitüntetése. Kuli bácsi szerényen megjegyezte:
— Hiszen munkaszolgálatos voltál, aztán meg itt és itt bujkáltál a háború végéig.
Majd senkinek se szólva, a titkot beszélgetésünkig magában tartva hazajött a minisztériumból, s az eset után még kevésbé foglalkozott azzal az akcióval.
Megrendített, amikor a lányától megtudtam, elment az elnök úr. Megkapta a harmadik agyvérzését is a kórházban, de végül is tüdőgyulladás volt a halál oka.
Egyik nap a pincéreknek kellett kimenni és besegíteni Kuli bácsit. Pár falatot evett, pihent, majd haza akart menni. De nem tudott. Taxit kellett hívni az ötven méteres úthoz — mert az étteremnek majdnem a szomszédságában lakott. Fia a távoli városból akkor érkezett, amikor az orvos. Megbeszélte még a doktorral, hogy ő elviszi a klinikára.
— Aztán, öreg, meg ne halj a kocsimban!
— Nem halok meg.
Valóban nem halt meg ott és akkor, csak nyolc nap múlva, a kórházban.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.10. @ 10:50 :: Barok László
