Egy Eger melletti présházban, nevezetesen Pók György úr pincéjében történt 1851-ben, hogy néhány lelkes hazafi egy pohár bor mellett emlékezni merészelt az 1848-as márciusi forradalom emléknapjára. Az ügyb?l hadbírósági eljárás lett. Talán az egyik “jóbarát” mégsem tartotta meg a titkot, különben nehéz elképzelni, hogyan juthatott e sz?k kör? találkozó a szigorú hatóságok tudtára. Az elnyomás alatti ünnepségek történetéb?l szemezgettünk.
Sort?z az ünnepl?kre Az összejövetelen egy Lieskowsky József nev? ügyvéd méltatta a három évvel azel?tti forradalmat. ‘Ma ünnepeljük 1848. március 15-ét, azt a napot, amelyen a magyar nemzet újjászületett. Azért gy?ltünk egybe, hogy érzéseinknek nyíltan kifejezést adjunk, melyet a zsarnokság elnémított. Éljen a szabadság! Éljen a nemzet! Átok minden zsarnok fejére!’ – ismerhetjük meg szavait abból a jelentésb?l, mely Geringernek, Magyarország akkori helytartójának készült. Mindez elég volt ahhoz, hogy a haditörvényszék ‘politikai fondorkodások miatt’ Pók Györgyöt két évi, Lieskowszkyt pedig 3 évi várfogságra ítélje.
Az együttes osztrák és orosz katonai túler? leverte az 1848/49-es szabadságharcot, ezzel megsemmisült az ország alkotmányos berendezkedése, területi egysége és nemzeti önrendelkezése. A hadsereg tisztjeit, a politikusokat, a közigazgatás vezet?it hadbírósági eljárás alá vonták. 1849-50-ben legalább 140 embert végeztek ki, több százan kerültek börtönbe és mintegy 40-50 ezer honvédet soroztak be a császári hadseregbe. Az elkövetkez? években a hatalom szinte már hisztérikusan üldözte a nemzeti lelkület legapróbb megnyilvánulásait is. Tiltották a forradalomra emlékeztet? szakáll és kalapviseletet, az ereklyévé váló honvéd zászlók, Kossuth bankók vagy a 48-as politikusok arcképeinek rejtegetéséért szigorú büntetés járt.
Társasági összejöveteleken, félrees? kocsmák zugaiban besúgók lesték, hogy elcsíphessenek egy-egy a forradalomra emlékez? szót vagy a császárt, esetleg az uralkodó ház jelképeit gyalázó kifejezést. Mindezek ellenére az emberek az ellenállás legkülönfélébb formáit találták meg, az emigráció által is támogatott titkos fegyveres szervezkedést?l kezdve, az éj leple alatt felállított honvéd emlékm? mellett, az aradi vértanúk kezd?bet?ib?l formált karperec és egyéb forradalomra emlékeztet? viseleten túl, akár csak azzal is bosszantották a gy?lölt idegen hatalmat, hogy a lakhelyükre beszállásolt császári katona számára az ételt só és hús nélkül készítették el.
Az 1850-es évek sötét hangulatában március 15-re csupán titokban lehetett emlékezni. A kiegyezésig a politikai élet felpezsdülését a rövid 1860-61-es id?szak hozta meg. 1859 nyarán ugyanis Ausztria szégyenletes vereséget szenvedett Solferinónál az egyesült francia-piemonti seregt?l, s ennek nyomán elvesztette észak-itáliai tartományát, Lombardiát. A birodalom megrendült külpolitikai helyzetének következtében Magyarországon a nemzeti ellenállás számos formája tört felszínre. 1860-ban pesti diákok, kézm?vesek és legények nagyszabású március 15-i megemlékezést szerveztek.
A mintegy 500 f?nyi fiatalság – er?s rend?ri jelenlét mellett – megemlékezést tartott a Kálvin téri református templomban, majd a Kerepesi temet?be indult. A temet? bejáratánál azonban sort?z fogadta a kivonulókat. Itt sebesült meg Forinyák Géza els?éves joghallgató, aki három hét múlva belehalt sérüléseibe. Temetése több tízezer ember részvétele mellett az abszolutizmus elleni néma t?ntetéssé vált. A Pesti Napló tudósítója szerint: ‘Ha csak annyit mondunk, hogy a megjelölt egész útvonal tömve volt néppel, az olvasó némileg képzelheti a sokaságot, mely a temetésben részt vett. A közlekedés e vonalon körülbelül egy órára természetesen megsz?nt. A menet elejét a fiatalság képezte, derekát a f?város hölgyei koszorúkkal, számosan a f?úri rendb?l, ezután következett az elláthatatlan sokaság, a polgári társadalom minden rendjei, és a hintók végtelen sora ezek közt az úri fogatok száma a bérkocsik számát is felülmúlta. A koporsót, melyre a feszület el?tt nagy virágkoszorú, mögötte babér-füzér s nemzeti szalag volt t?zve, ötven fáklyás vette körül.’
Míg az 1860. március 15-i t?ntetés a fiatalság elszigetelt szervezkedésének tekinthet?, addig a temetésen jelen lév? több tízezer ember néma demonstrációja nyílván hozzájárult ahhoz, hogy március 15-e emléknapja meger?södjön, s elinduljon azon az úton, mely az els? számú 1848-as tartalmú nemzeti ünneppé emelte.
Ausztria megrendült külpolitikai helyzete sürg?s belpolitikai változásokat igényelt. Az 1860 októberében kiadott diploma értelmében összehívták a magyar országgy?lést, hogy 1849 után els? alkalommal próbálják meg rendezni Magyarország és Ausztria viszonyát. A megindult egyezkedés azonban nem vezetett eredményre, hiszen a magyar politikai elit egyértelm?en az 1848-as törvények, azaz a független felel?s magyar kormány és a perszonáluniós kapcsolat alapjára helyezkedett. Ez viszont Bécsnek volt elfogadhatatlan. Mindenesetre 1861. augusztus 22-ig, az országgy?lés feloszlatásáig tartott rövid alkotmányos id?szak lehet?vé tette az eddig elfojtott nemzeti érzések felszínre törését, így a márciusi forradalomról való megemlékezést is. Pesten azonban az ifjúság, okulva az elmúlt év véres eseményeib?l, az országgy?lésre készül?d? magyar politikusokkal egyetértésben, félve egy botrányos kimenetel? t?ntetést?l végül lemondott a márciusi forradalom megünneplésér?l. Ezzel szemben az ország számos pontján megemlékezéseket tartottak.
A tudósítások szerint az emléknapot els?sorban a korábbi id?szakban kényszer?en elfojtott, a szabadságharc mártírjai iránt érzett gyász kifejezése uralta, a megemlékezések f?ként istentiszteletek keretében zajlottak, az emberek felkeresték a temet?kben az elesett honvédek sírjait. Debrecenben, Gy?rben, Nagyváradon a boltok is zárva voltak. Az ünnepnap korlátozott szabadságát jelzi azonban, hogy például Egerben a város katonai parancsnoka nem engedte március 15-én megtartani Tóth Károly, volt honvéd huszár tiszt temetését. Aradon pedig a hatóságok annyira tartottak egy demonstrációtól, hogy meger?sített ?rség járta a város utcáit, s még az imádkozó asszonyokat is kiutasították a templomból.
A rendbontások és provokációk elkerülésére a sajtó több alkalommal is figyelmeztetett. Az el?vigyázatosság nem volt hiábavaló. A feszült hangulat eredményeképpen március 15-én este Gy?rben illetve Debrecenben az ifjúság szorgalmasan beverte azoknak a házaknak az ablakait, melyek nem voltak kivilágítva az ünnep tiszteletére.
Szervezked? pestiek 1861 ?szét?l az 1867-es kiegyezés megkötéséig megint egy, az alkotmányos önrendelkezést?l megfosztott átmeneti korszak köszöntött az országra, melyben a forradalomra való emlékezés ismét tiltva volt. Ennek ellenére Rozsnyóban 1862. március 15-én, a helyi katolikus és evangélikus iskola tanulóinak buzdítására a város ablakait (a püspök és a kanonokok lakásait kivéve) mind kivilágították.
A pesti fiatalok még messzebb merészkedtek. Március 15-én, az 1860. évi t?ntetéshez hasonlóan, ismét kivonultak a Kerepesi temet?be. A rend?rségi jelentés szerint a pesti egyetem épülete el?tt délután fél ötkor néhány diák gyülekezett, majd a temet? felé indultak. Útközben mintegy 200 f?re növekedett a csoport létszáma. A két évvel azel?tti t?ntetés áldozatának, Forinyák Gézának a sírjánál egy fiatalember mondott beszédet: ‘vegyetek példát, e honnak egy véd?jét vesztettétek itt, aki érte vérével áldozott’.
A szózat eléneklése után Rábesz Ferenc sírjához mentek. Ez a pesti iparosmester az 1860-as októberi diploma kibocsátását követ?, október 23-i t?ntetésen vesztette életét. Sírjára nemzetiszín szalaggal ékesített koszorút helyeztek, majd a himnuszt énekelték. Forinyák sírján lév? fakeresztre még a következ? verset írták: ‘Meghalni a honért szép dolog, bár volna ezer oly ifjú, mint te, akkor volna szép hazánk boldog. Itt volt egy h? honleány, Nagy Betti.” Worafka, pest-budai rend?rigazgató jelentésében még megemlíti, hogy a krisztinavárosi temet?ben nyugvó honvédek sírjára ismeretlen kezek ezt írták: ‘Március 15. ünnepnap! Még el fog jönni, még el kell jönni!’. A Józsefvárosi temet?ben pedig, az 1853 márciusában kivégzett Noszlopy Gáspár, Jubál Károly és Sárközy Soma sírjára kormányellenes jelszavakat róttak.
Két évvel kés?bb az 1864. márc. 15-i megemlékezések hátterében az un. Almásy-Nedeczky féle titkos ellenállási mozgalom állt. Az 1863-as lengyel felkelés kapcsán Nedeczky István volt honvédszázados, mellesleg Deák unokaöccse, Kossuth felhatalmazásával titkos fegyveres szervezkedésbe kezdett Magyarország felszabadításának érdekében. Ehhez a mozgalomhoz csatlakozott 1864 tavaszán az ellenzéki érzelm? magyar f?urak Almásy Pál vezette kisebb csoportja is. A szervezkedésbe besúgóként beépült Asbóth Lajos, volt honvédezredes, akinek jelentései nyomán az osztrák hatóságok az ellenállási mozgalom vezet?it éppen a március 15-i eseményeket követ? reggel tartóztatták le.
Még elfogatása el?tt Nedeczky szervezkedésének tudható be, hogy március 13-án, a bécsi forradalom évfordulóján Pest belvárosában kisebb utcai t?ntetés zajlott. Jókai lapja ‘A hon’ a ‘Sürgönyre’ való hivatkozással adta tudtul, hogy vasárnap este 7-8 óra között a Hatvani utca sarkánál, a Zrínyi kávéház el?tti téren, kisebb, f?ként kézm?ves fiatalokból álló csoport ver?dött össze, akik Garibaldit és Kossuthot éltet? kiáltásokkal vonultak végig a környez? utcákon.
Az arra járókat mind hasonló éljenzésekre buzdították, majd az egyik házba berontván, egy házmestert, aki vonakodott csatlakozni a felkiáltásokhoz, több késszúrással megsebesítettek. Nem sokkal ezután a csoportosulás szétoszlott még miel?tt a rend?rség közbeavatkozhatott volna. Két nap múlva, a pesti forradalom emléknapján pedig a budai népszínházban néhány fiatalember, szintén a Nedeczky-féle szervezkedés keretében, a karzatról a Rákóczi induló és a Kossuth nóta eljátszását követelte, majd a közönséget ‘Éljen március 15!’ Éljen Kossuth Lajos!’ ‘Éljen 49!’ felkiáltásokkal igyekeztek hazafias lelkesedésre buzdítani. A fiatalokat ezután a rend?rség távolította el a helyszínr?l.
Kézenfekv?nek t?nhet, hogy 1867-ben az els? szabad március 15-ét lelkes ünneplés kísérje. Ám ez nem így történt. A forradalom emléknapja, melyr?l a kormánypárti sajtó még említést sem tett, az uralkodóval való kibékülés jegyében zajlott. Március 14-én este 3000 fáklyás vonult nemzeti szín? zászlókkal a budai várba Ferenc József tiszteletére. A résztvev?k az uralkodót, valamint az éppen aznap esküt tev?, új magyar kormány tagjait éltették és az alkotmány helyreállítását ünnepelték. Az örömmámort csak az emigrációban él? Kossuth lapja, a Negyvenkilencz szemlélte kétségbeesetten. ‘A magyar népnek annyi áltatási por szóratott szemébe, míg végre gyermeteg jóhiszem?séggel elhitte, hogy oka van örülni. És örülget; meggyújtja mécseseit és ünnepel. Hanem ha már ünnepelni akartok, nem mondja e nektek a kegyelet, nem mondja a nemzeti szemérem, hogy a mécsesek, miket ablakaitokba raktok: rablás elvérzett magyarjaink sírjairól?’
A dualizmus ugyan meghozta a politikai és gazdasági kiegyezést, ám a lelki megbékélés nem ment ilyen egyszer?en. A forradalomra és a szabadságharcra való emlékezés ugyanazon a közjogi alapon tört ketté, mint a dualista államberendezkedés megítéléséhez f?z?d? viszony. Az 1867 nyarán magyar királlyá koronázott Ferenc József érzékenysége – kinek amúgy felel?ssége nem vitatható az 1849-50-es évek megtorlásában – nem viselte el az 1848-as h?sökre, vértanúkra való nyílt emlékezést. Bár a dualizmus alatt az 1848-as tartalmú megemlékezéseket nem tiltották ugyan, de ennek az ellentmondásos helyzetnek köszönhet?, hogy a hivatalos Magyarország képvisel?i csak magánemberként jelenhettek meg Batthyány 1870-es, illetve Kossuth 1894-es temetésén.
Ennek az ambivalens érzelmi viszonyulásnak a feloldására született az a kényszeredett ötlet is, hogy 1848 ötvenedik évfordulóján március 15-e helyett, az uralkodó számára is elfogadható április 11-ét, azaz az 1848-as áprilisi törvények szentesítésének emléknapját tegyék meg hivatalos nemzeti ünneppé.
Forrás: kultura.hu; mult-kor.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:32 :: H.Pulai Éva