Schotterwerkében, a munkatáborban ily módon szerencsésen indult az életünk.
A következőkben nincs szándékomban leírni a sziléziai lágerekben megélt esztendő történetét. Talán más alkalommal. Arról akarok beszámolni, hogy még érkezésünk délutánján már számba vettük, kiket és honnét hozott össze a véletlen. Többen is voltunk marosvásárhelyiek, ami végtére nem csoda, hiszen 6.500 zsidót zsúfoltak be a gettóba, szállítottak ki Auschwitzba. Nyolcan, akiknél apának és fiúnak sikerült együtt maradniok. Ezt akár rokoníthattuk is, akár egy csodával.
Négy apa és négy fia… Plusz egy kilencedik városunkbeli, Goldschlag Samu. Egyedül kászálódott le a vagonból. Hogy mi történhetett a családjával, azt ő is csak sejthette, mint mi valamennyien.
Samuról, Samukáról (apám cionista körében a fiatalabbak közé tartozott, innét a némileg becéző Samuka) nincs mit írnom. Illetve, hogy ő volt az első gettóbeli társam, akit láttam meghalni, alig hat héttel azután, hogy megérkeztünk Schotterwerkébe.
Aránylag jó erőben voltunk, az éhezés még nem szedte áldozatait. Igaz, a tetvek már feltűntek a csíkos rabruhák varrataiban, de ezek, akkor, még nem terjesztették a kiütéses tífuszt. Azt akarom ezzel jelezni, hogy Birkenau fojtogató légkörétől szabadulva, a halál megszűnt mindennapos élményünk lenni.
A hirtelenében felépített átrakódó pályaudvaron dolgoztunk. Megkétszereztük, háromszoroztuk a sínpárokat, a széles vágányok mellé lefektettük a keskeny nyomtávút. Talpfát, síneket, cementzsákot, téglát, kábelkötegeket, gépeket emeltünk ki a negyven tonnás, hatalmas tehervagonokból, és raktuk át a mellettük nevetségesen aprónak tűnő vagonokba. Nehéz volt a munka, és persze sokunknak szokatlan. A máramarosiak némi kárörömmel gúnyolódtak. Erdei munkások voltak, fadöntők, állatokat tartottak, nekik nem hólyagosodott fel máról holnapra a tenyerük. Végre fölénybe kerültek a városi urakkal szemben.
Samukáról valóban kevés az írnivalóm. Együtt dolgoztunk a Butzer-Holzmann (napokra a Krauze) kommandóban. Ha jól emlékszem, a sínhordó csapatok egyikéhez volt beosztva. Délben, ebédszünet idején, amikor kihozták a közeli tábor konyhájáról a gőzölgő leveses kondérokat, kiosztották bádogtányérjainkba a híg levest, Samuka is mellénk telepedett egy téglarakásra. Kanalazta levesét, mint mindannyian. Egy katona magához intette. Hívhatott volna mást is, de rá esett a választása. Letette a csajkáját, lehetett benne még néhány kanálnyi híg lé. Az őrhöz lépett, jelentett:
– Ich melde Gehorsam… A katona szokatlan dolgot mívelt. Fogta a sapkáját, elhajította – túl a kifeszített dróton. (Ezzel jelölték ki a munkatelep kerületét). Rászólt Samukára, mint egy betanított ebre, hozza azt vissza. Engedelmesen átlépett a határvonalon, tett néhány lépést a fűbenn heverő sapka felé. Fel akarta emelni, de erre nem került sor. A katona vállához emelte fegyverét, célzott és lőtt. Majd odalépett a fűben hanyatló csíkos ruhás rab mellé, felvette sapkáját, és intett néhány társamnak:
– A hullát vigyék a raktárépület mellé!
Letakarták néhány szétrongyolódott cementzsákkal. Este hatkor, a munkaidő végén, egy rögtönzött hordágyon vittük fel, a tábor kapujáig. Ott, mint mindig leszámoltak – az ötös sorokban bevonuló kommandókat, és utoljára a hordágyat cipelő négy embert meg a halottat. A létszám stimmelt. Egy halottért nem problémáztak a Häftlingeket bérlő cégek. Volt a táborban tartalék. A Butzer-Holzmann másnap is pontosan leszámolva megkapta a maga száz emberét.
A háború után, amikor hazatértünk Marosvásárhelyre, a két életben maradt unokatestvérének számtalanszor el kellett mesélnem a történteket. Pontosan emlékszem Schotterwerkére, a munkatelep formájára, hogy merre volt a latrina, hová ültünk le ebédosztáshoz – ezt kizárólag az éveken át az ismételt, folyamatos kikérdezésnek köszönhetem.
2001 tavaszán Ágoston Vilmos íróval és feleségével felkerestük Auschwitz-Birkenaut, majd Schotterwerkét, és a három kilométernyire fekvő Dörnhau táborát – ahol `44 szeptemberétől további kilenc hónapot töltöttem, ott ért utol a fegyverszünet.
Barátaimmal, és egy helybéli, németül értő lengyel férfi – Jacek Dusciak, helytörténész – segítségével kerestem Schotterwerke átrakódó pályaudvarát. Helyén ritkás erdőt találtam, áthatolhatatlan, sűrű bokrokkal. A hajdani kőzúzdák romjai meredeztek ott, rozsdálló fémgerendák, időrágta betonfalak. A környékről eltűntek, elüldözték, kipusztultak a sziléziai németek. Kelet-Lengyelországból, a szovjetektől elfoglalt területekről telepítették ide az új honfoglalókat. A második, harmadik nemzedékük él a községben.
Semmit nem tudnak arról, mi történt itt a múltban.
Nem is érdekli őket.
Talán még ma is átmenetinek érzik ittlétüket.
Lengyel ismerősünk tudta, merre kell keresgélnünk. Bepréseltük magunkat a bokros sűrűjébe, nyomok után kutattunk. A fák tövénél néhány korhadó talpfára bukkantam, szabályos távolságban feküdtek egymástól. Kissé feltúrtam a humuszt, rátaláltam a vasútvonalak jellegzetes zúzott kőágyára. A síneket nyilván felszedték a háború után, kohóművekbe szállították. Botorkáltam a bokrok között, kerestem a munkatelep határvonalát jelző dróthuzalt. A rakódó teret, ahol Samukával az ebédet fogyasztottuk. Nem találtam. Egy sínszeget kihúztam a korhadó talpfából. Schotterwerki emlék. A tábor helyén, a dombtetőn ma is barakkok állnak, raktároznak valamit – nem érdekelt, hogy mit.
Talán nem érdektelen feljegyeznem: 2003 nyarán másodszorra is visszatértem hajdani lágeréletem helyszíneire. Amerikában élő unokámat vittem magammal. Gondolván arra, hovatovább az utolsó lehetőség, hogy az Újvilágban nevelkedő gyermek egy túlélő kíséretében ismerje meg családtörténetének ezt a szakaszát. Nem úgy -általában? Birkenaut, hanem a cigánytábor 15. számú barakkját, ahol most a málladozó betontalapzatot láthatja, a főtőtest tégláit, a bejárat tövében termő szép fehér csiperkegombát.
Visszavetítettem előtte azt a júniusi délutánt, amikor a 9. számú gyermekbarakkból megszöktem, átrohantam a 15-ös bejáratához, hogy együtt maradjak édesapámmal. Lemérhette, milyen távolságra lehetett tőlünk a női tábor, ahonnét próbáltuk – eredménytelenül – felismeri, közöttük vannak-e a mieink.
Schotterwerkét kerestük fel, meg Dörnhaut, a Beszkid hegységek sziklatestébe vájt végelláthatatlan folyósokat, termeket. Megváltozott világra bukkantam. A sziléziai lengyelek felfedezték a -holokauszt-túrizmusban? rejlő üzleti lehetőségeket. Idegenvezetők kalauzolják az idelátogatókat. Vezetik őket a jól kivilágított földalatti labirintusban, írják a helytörténetet, gyűjtik a leendő múzeumhoz a relikviákat.
Születnek az új mítoszok, hogy itt kellett volna gyártani a beígért csodafegyvereket, hogy ide akarták költöztetni a lebombázott nehézvíz gyártó telepek után a német atomfegyver kutatás központját. Ám ami ennél is nagyobb vonzerőt jelenthet a közelmúlt iránt érdeklődő turisták számára: bizonyítékok hiányában is közzétették feltételezésüket, miszerint a sziklába vájt birodalom lett volna a Führer új főhadiszállása.
Se non e vero, e ben trovato.
Egymást váltják a közeli parkolóban a német idegenforgalmi társaságok távolsági buszjáratai…
