Attilio Sacromontével ötéves korában megtörtént az életét meghatározó esemény. Granadában, családi birtokuk narancsligetében sétálva egy napon öreg mór bölccsel találkozott, azoknak egyikével, amelyek abban az időben a tartomány minden zugában kóboroltak, vers- és jövendőmondásból tengetve életüket. Köszöntés után Attilió jóslatot kért a mollától; az a gyermek fejére tette kezét, mélyen szemébe nézett, és a következő szavakat mondta neki: Al-hasztafad bakrí / el mahadú híl`lán/szakarra ta khorádán a`szír. (A sors kaján örömmel mutatja fogát:/ fölötted kard és hadak útja fénylik,/ szívednek fészkében sasként nő a magány.)
Ezután magára hagyta a megrökönyödött gyereket – Attilio soha többé nem találkozott vele, s felnőtt korában már abban sem volt biztos, hogy az öregember valóban létezett-e, vagy csupán jelenés volt, az ismeretlen szándék földi kinyilatkoztatása.
A mondat azonban végérvényesen megragadt a gyerekben – talán a körülmények tették, a ráolvasásokat idéző torokhang, a déli verőfény, a narancsok illata és a gyermekkor őszinte rácsodálkozása – de e néhány szó beleégett emlékezetébe és később, miután megtanulta a betűvetést, ezek voltak az első szavak, melyeket önként vetett papírra. Versnek vélték, a mondatokból áradó szomorúságot pedig költészetnek, s mint prófécia, nem is állott messze ettől.
Attilió családja jelképe volt a kor Spanyolországának: anyja, dona Lucia del Toro, Izabella királynő udvarhölgyeként lépik házasságra Vicenzio Castanera de Sacrementóval, Ferdinánd aragón király hűberesével. E frigyből rövidesen fiúgyermek születik, a diadalittas apa pedig hálából fogadalmat tesz, hogy a Reconquista beteljesítéséig megtartóztatja magát a szerelemtől. A buzgó katolikus környezet és a csak kasztíliai fogalmakkal mérhető büszkeség olyasfajta belső magányra ítélte a család tagjait, amely a kor Spanyolországán kívül minden bizonnyal betegségnek számított volna – ennek fényében érthető, ha a gőgös és szűkszavú családi környezet, a parasztok feltétlen tisztelete és a testvérek hiánya elmélyíti és fokozza Attilió hitét önnön magányában.
Tizenöt évesen újabb megrázkódtatás éri: az időközben őrgróffá emelkedett Vicenzio a Reconquista utolsó előtti csatájában, az 1482-es nagy granadai ostromban életét veszíti. Egyetlen örököse, a királyi gondnokság alá helyezett Attilió karddal az oldalán Navarrába lovagol, és elfoglalja az őt megillető helyet a király kíséretében. Nagykorúsítása alkalmával kardjának pengéjére egyetlen szót véset jelmondatként: El Solidad. Az egyedüli. A hitvallássá emelt kijelentésben az udvar többnyire a keresztény hit, Krisztus urunk és a király egyediségét látta; – az igazság azonban az elkényeztetett fiúgyermek önzésében és egyediségében vetett hitében gyökerezett.
Néhány évvel később a mórok kétségbeesett ellentámadásának áldozatul esnek a Granada határán fekvő birtokok, közöttük a Sacromonteké is. A mórok szemében gyűlöletes hajdani főúr otthonát felgyújtják, és családját utolsó emberig lemészárolják. A tragédia hallatán a királyi udvarban magára maradt Attilió fájdalmában úgy érzi, a hajdani mór jóslata teljesedik be rajta, és körülötte mindenki pusztulásra ítéltetett; újra orrában érzi a narancsok illatát, fején az öreg molla súlyos kezét és hallani véli a szavakat: Al-hasztafad bakrí el mahadú híl`lán…
A magány, melynek eddig képzetével játszott, és büszkeségbe oltva hordozott, most elborítja és eltölti félelemmel. Ettől fogva retteg a magánytól és gyűlöli az egyedüllétet. Akkoriban mindenki hitt a végzetben, így Attilió is – és mindenki kötelességének tartotta hőseiesen harcolni ellene – így Attilió is. Ezért, amennyire ezt rangja lehetővé teszi, barátokat szerez; fáradhatatlanul látogatja a vívó és harci-iskolákat, állandó vendége a teológiának és a navarrai univerzitásnak, jelen van mindenütt, hol emberek vannak és körbeveszik őt a szavak, mozdulatok és tekintetek aurájával.
Más, bölcsebb ember tudta volna talán, hogy sem a magány, sem a magánytól való félelem ellen nem menekvés a társaság – Attilió azonban tanult ember volt csupán, nem bölcs. Egyedülléttől való félelme nem gyengült, és magánytól való iszonya erősen befészkelte magát szívébe – a menekvés során azonban gyakorlott kardforgatóvá lett, megismerte az aritmetika, algebra és asztronómai titkait, betekintést nyert a filozófiába és az orvostudományba, beszélte az Udvarban megforduló követek többségének nyelveit, és ha nem is volt különösebben tehetséges, kielégítően vitázott és verselt is, ha a szükség úgy kívánta.
Húsz évesen, a természet rendje szerint megismeri a szerelmet, s ezután magánya elől egy ideig a nőkhöz és az asszonyi ölelésekbe menekül. Kevesen tudnak és akarnak ellenállni a gazdag, művelt és jó megjelenésű ifjú grandnak – szerelmeiről birodalom szerte legendák keringenek, és Attilió megízleli az összes megengedett és tiltott gyümölcsöt. Vörös, fehér, fekete és sárga asszonyok fordulnak meg karjai között, megtapasztalja és elsajátítja az indusok, zsidók és perzsák szerelmi praktikáit – az élvezetek azonban egy idő után csömörbe csapnak át, s miután bizalmas, ám határozott felszólítást kap a Szent Hivataltól kicsapongásainak megfékezésére, belátja, a szeretkezés gyakorlata és a nők ölelése nem alkalmas a belső magány enyhítésére. Végül, inkább értelme, mintsem ösztönei szavára szerelmes lesz, és rövid udvarlás után feleségül veszi a király egyik unokatestvérének lányát, Felipa Beatrix Henriquezt.
A boldog házasság és a gyönyörteljesnek remélt családi élet vágyképe azonban hamarosan szertefoszlik – az apácakolostorban nevelt Beatrix jéghideg ágyában Attilió sem örömet, sem társat nem lel. Idő múltán feladja próbálkozásait, és belenyugszik, hogy egyedülisége elől az utolsó menedéket, az utódokat is megtagadja tőle a sors.
Házasságában, a királyi udvar forgatagában és környezetében csalódva és kiábrándulva Attilió királyi megbízatást kér és kap. Harmincéves, amikor hajóra száll, és az Újvilágban próbálja feledni az öreg mór jóslatát. Kipróbálja az indiánok bódító szereit, részt vesz az új földrész ujjongó meghódításában, acélosan és megszállottan vezeti az alkirály seregeit, újabb és újabb kincsek és területek után kutatva. Részt vesz Panama meghódításában és átesik a tűzkeresztségen; ő vezeti a Floridát feltáró spanyol expedíciót, mely megnyitja számukra az utat Mexikó fele. A hajdan kifinomult és művelt grand az Újvilág lázas és véres környezetében teljesen átváltozik: az első védtelen ember legyilkolása után néhány pillanatig elönti szívét a szánalom, és kitölti lelkében a szeretet alakú űrt, melyben magánya gyökerezik – ettől fogva azonban vérengző dúvaddá válik, s az őslakosok legyilkolása mellett a konkvisztádorok félelemmel elegy tisztelete jelenti számára az otthonos megnyugvást.
Attilio Castanera del Sacromonte, a hajdani aranyifjú vérengzéseinek és túlkapásainak híre eljut az hazába, a királyi udvarba is. Ferdinánd király hazarendeli és a királyi rokonoknak kijáró pompás fogadtatás után alkatának megfelelő udvari szolgálatra kötelezi: új tisztségében a Szent Hivatal és a királyi udvar összekötője, és ebben a minőségében legvégső fokon neki kell jóváhagynia az inkvizíció halálos ítéleteit. Noha tevékenysége leginkább formai, ezáltal alkalma nyílik megismerni nemcsak a Szent Hivatal belső gyakorlatát, de az elítélt eretnekek hittételeit, és némely titkos tanokat is. A végzetes, halállal és misztikummal terhelt légkörben ráérez arra, hogy az emberi magány általános jelenség, és legtöbben az eszmékben, hittételekben és a szellem világában keresnek igazolást és felmentést önmaguk számára.
Egy öreg, zsidó alkimistától hall először a kabbaláról, és a titkok fájáról, melyen gyümölcsökként teremnek az emberi erények és az isteni megismerés szefirái. A bölcsesség ezen fáján külön, narancsszínű gyümölcse van a magánynak és a dicsőségnek, és innen vezet az út a rejtett tartományba, mely feltárja az arra érdemesek előtt a teremtés titkait.
Attilió úgy véli, végre választ kapott végzetes magányának céljára. Kegyelmet szerez az alkimistának, és vezetésével elmélyül a tiltott tudományban. Munkája alól felmentést kér, és visszatér granadai birtokára, ahol titkos műveleteket folytat, asztrológusokkal és jövendőmondókkal, alkimistákkal és a különféle mágiák művelőivel veszi körül magát.
Praktikáinak híre hamarosan a Szent Hivatal fülébe jut, a magas rangú főurat azonban egyelőre békén hagyják és mellőzik az ellene szóló feljelentéseket. Időközben azonban Attiliót már nem elégíti ki a kabbala óvatos, elmélyült bölcsessége, és az emberi magány végső feloldását a mágiától reméli, az ördögökkel és angyalokkal kötött szövetségtől. Pénze és rangja miatti viszonylagos védettsége a szélhámosok és bölcs mágusok egész armadáját vonzza birtokára. Kyromantikusok, nekromanták, a feke- fehér- és vörösmágia művelői veszik körbe és mélyítik szívében a sötétséget. A parasztok rettegnek tőle és számlájára írják a környéket sújtó aszályt, a ragadozó vadállatokat és a különféle szerencsétlenségeket. Felesége és rokonai elköltöznek a birtokról – hamarosan lábrakel a híresztelés, mely szerint Attilio kastályában fekete miséket tartanak, gyermekáldozatokat mutatnak be és a főúr minden bizonnyal eladta lelkét az ördögnek.
A fejleményeket most már a királyi udvar és az inkvizíció sem hagyhatja szó nélkül: papokból és világi emberekből álló vizsgálóbizottságot küldenek birtokára. A bizottság elborzadva és döbbenettel állapítja meg a híresztelések valóságát: a narancsligetben felakasztott és megcsonkított emberi tetemeket találnak, melyeken ragadozó madarak lakmároznak. A szemlátomást bomlott elméjű Attilió fekete palástba burkolózva, vállán saskeselyűvel fogadja őket. Letartóztatásának nem szegül ellen, és ettől fogva egyetlen szót sem szól. Az inkvizíció börtönében, kihallgatásán csupán egyetlen mondatot ismételt arab, héber és spanyol nyelven: a magány nem más, mint Isten árnyéka.
A halálos ítéletet megrendülés nélkül vette tudomásul. Nemesember volt és a király rokona, így kivégzése titokban, a Szent Hivatal udvarán történt meg. Végső kegyként azt kérte, saját kardjával fejezzék le. Megadatott neki, és a kard pengéjén megcsillanó, déli verőfényben felragyogó felirat láttán hirtelen újra orrában érezte a gyermekkori narancsok illatát és miközben fülében visszhangzott az öreg mór jóslata, megértette végre, hogy a megjövendölt végső, legnagyobb magány nem más, mint az értelmetlenség: az értelmetlen élet, és a folyamatos töprengés az értelmetlen élet fölött.
És pontosan érezte azt is, miközben a lecsapó kard pillanatnyi árnyékot vetett arcára, hogy ez a felismerés maga is értelmetlen, melyet átadás nélkül, végső tanulságként visz magával, értelmetlen életével, a magánnyal és az egyedüllét madarával együtt, amely most egyszerre csak felrebben, és eltűnik a szikrázó, meleg és szeretetet árasztó fényességben.
