Csendben ül a semmi,
hallgat és mogorva.
A magánnyal hálok
párnámon zokogva.
Arcod a múltba vész,
párás ködbe folyva,
szívemet az emlék
mégis körbefonja.
Kezem feléd nyújtom…
könnyem csordul halkan.
Lelkem megpihenne
ringató karodban.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.05. @ 15:23 :: Takács Andrea-Babu