Valamikor, a 60-as évek végén, a belvárosi egyszobás tanácsi lakásban kis család éldegélt. Egyszerű emberek, dolgos fiatalok, akik próbálnak felépíteni egy szebb jövőt a kislánynak, aki ott tipeg immár közöttük.
Nagy nap a mai, vendégek jönnek. A készülődés, a kölcsönös üdvözlés egyszeriben vidámságot hoz a kis lakásba. A nagynéniék messziről jöttek, hogy lássák a kislányt. Régen találkoztak, s csakhamar hangos beszélgetésbe merülnek, közben megfeledkezve a gyerekről, aki ezt sírásával jelzi is. Hirtelen ráfigyelnek, s a nagynéni énekelni kezd.
– Haja haja haj, haj, sose halunk meg! – s közben mintha mulatna, kezével imitálja a mozdulatot. Hangja élesen csengő, nevetéssel kíséri a dalt. A gyerek meglepődik, abba hagyja a sírást, s nagy kerek szemekkel néz a felnőttre.
Talán egy év is eltelt az előző találkozás óta. A helyzet mit sem változott, csak a kislány nőtt meg, már nem marad a kiságyban a vendégek láttán, ő is részese akar lenni a beszélgetésnek. S ha nem figyelnek rá, hát felhívja magára a figyelmet. A nagynénihez ténfereg, majd meghúzogatja a ruhája szélét:
– Mondd, hogy sose halunk meg! – mondja. A felnőttek meglepődnek. A pillanatnyi csend után a néninek eszébe jut a dal, s újra felcsendül a hangja, ugyanolyan élesen és vidáman, mint annak idején.
Sok év telt el, felnőttem azóta. A történet végigkísérte az életemet. A nagynéném, tündéri idős asszony, sokszor elmesélte, ha együtt voltunk különböző társaságokban.
Most, a nyáron nagyon beteg lett. Kétségbeesve vártam a híreket heteken át. Valahogy sohasem gondoltam, hogy bármi baja lehet. Aztán végre elmehettem meglátogatni. Ott, az intenzív osztályon, ahogy fogtam a kezét s könnyeimen keresztül figyeltem a monitorokat, a szívemet szorította a fájdalom, a zokogástól nem tudtam szólni hozzá, csak a lelkemből szállt a kétségbeesett sóhaj:
– De hiszen azt mondtad, hogy sose halunk meg!
Nem segített sem fohászkodás, sem az orvostudomány, de a nevetése mindörökre itt él a lelkemben.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.10. @ 07:58 :: P. Borbély Katalin
