Botho Strauß A park cím? darabja a shakespeare-i m? izgalmas olvasata – a ma emberének szemszögéb?l. Ez az „ember” nagyjából nyugati, férfi, fehér, és a fels?-középosztályhoz tartozik. Alföldi Róbert rendezése kiegyenlítetten megkomponált olvasatát adja Botho Strauß darabjának, mely saját kézjegyén kívül az itthoni értelmiség látószögének értékeit is magán viseli.
Ez a park nem kecsegtet sem kakukkf?vel, sem violával, sem kankalinnal. Céltalanul kóborló fiatalok törzshelye, hazasiet?k útvonala, hajléktalanok búvóhelye, er?szak, gyilkosság helyszíne. A gumiszagú f?vel egyenletesen borított domb közepén száraz ágakból álló bozót a mindent h?sen megvilágító telihold óriás tányérja el?tt. Legelöl a hétköznapok trendi b?rgarnitúrája – hol az otthon kényelmével, hol egy bár lazaságával kecsegtet.
Ebben a környezetben nyitogatja b?rkabátját az isteni páros, Oberon (László Zsolt) és Titánia (Nagy Mari), mint egy-egy cukrosbácsi-néni, lecsúszott cyperpáros, nézetkülönbségüket klasszikusan szép mondatokban fogalmazva meg: ki hova vágyódik mezítelen, füge helyett hetyke, nem tudni mely erotika-shopban beszerzett vagy madárkáról természetes mód lehullajtott tollacskával elrejtett szemérm? embertestéb?l.
A férfi és a n?, még ha isteni származású is, princípiumából adódóan másképp viseli az emberi mértékbe zártságát. Oberon magas, érett férfipéldányként a szerelemre játszik, hatalmát így teszi próbára, Titánia apró, mozgékony, id?söd? hölgyként a kéjre koncentrál itt is, ami maga a hatalom. Egy arra járó „karóra” másodpercmutatójának elmozdulása alatt bármely kidolgozott izomzatú néger „munkás” (Debrah Dennis) karjaiba veti magát – Pókháló, Mustármag, Moly tündéremlékek ide, manóemlékek oda. Válogatatlan kéjekre adja elvágyódó fejét a kerek, fényes holdtányér el?tt, az id?ben varázslattal visszarepítve, turn?rös selyemruhában buta fiatalok gúnyának téve ki, idegen házakba tévedve be.
Megaláztatások sora után csupasz állatkaként csúszik-mászik a kékes földön, miel?tt eléri és ténylegesen átszakítja a Szent Iván-éji id? holdfátyol-sz?zhártyáját, hogy újjá születhessen. Saját maga kér vérb? ágyékot mitológiai bikájának, mintegy csillapíthatatlan vágya m?vészi megkoronázásaként.
Titánia véres bika-alsóteste, a kéjmámoros eltérések, kilengések korunk hagyomány- és m?vészet-olvasatai.
A házaspárok (Schell Judit, Rátóti Zoltán, Murányi Tünde és Stohl András) világában mindez befogadható kulturális „jav”, megvásárolható, megtekinthet? csodaáru, ami akár „feldobhatja” a mindennapok banális szerelmi átrendez?déseit is.
Tárgyilagos bábokként gyorsítva, sarkítva játsszák le a „szentivánéji” szerelmi bonyodalmakat, a rasszizmus, a recesszió, a generációs különbségek társalgási témáit, a különböz? n?i és férfi szerepek már-már érzelemmentes, mert játszmákkal teli mintáit rutinosan építve be rövid párbeszédeikbe. Az el?adás kezd? képének bosszús, elismerésre vágyó artistan?jének (Schell Judit) kés?bbi, polgári szobájába a szerelem és az ambíciók elmúltával a bársonyos halál is könnyedén lép be, hogy ugyanolyan könnyedén távozzék.
– Ha nem, hát nem – von vállat nyeglén Alföldi sápadt alteregója (Gergye Krisztián), aki az élet egyik legpotenciálisabb rendez?je, hisz a befejezést határozhatja meg. De már nem muszáj; nem muszáj olvasnunk jelrendszerét, a kultúra textusait, beleértve ezt az egész színpadi kavarodást, ha nem akarjuk.
A határaikat feszeget?, mit sem ért?, trágár, de ugyanakkor félelemmel teli és olykor naiv, kíváncsi fiatalok (Mészáros Piroska, László Attila, Orth Péter) biztosan nem fogják akarni. Ahogyan a Titánia „négere” után áhítozó m?vész-Puck, Cyprián (Rába Roland) sem, akinek alkotásai más dimenzióba képesek helyezni a vágyakat, nyakba akasztható „egyedi” tucatáruként. Rába Roland érzékeny ?rülete, megalomán hiúsága széles skálán mozgatja a m?vész mai prototípusát.
Mi gy?z hát, a szerelem vagy a kéj? A halk szavú, szürke-zakóssá vedlett Oberont (gond)terhes Titániánk piros ruhában keresi a közönség soraiban is. Aranyhaj, aranyszó után kutat, mely gesztus épp úgy m?köd?képes, hogy nem érezzük megszólítva magunk. Hisz Oberonhoz a valóságban nincs fogható, ezt tudjuk mi is. Hisz egész társadalmunk szívesen tart el magától bármit, legyen az az öregség problémája, a „niggerkérdés”, egy szeméttel teli park, vagy egy homokos szobrász hullája a bokorban.
Az isteni páros végül egy bárban talál egymásra. Csendességében megindító találkozás: a reménytelenné öregedett férfié és a reményteli, id?söd? n?é.
Huszonötödik házassági évfordulójukra aztán kevés vendég érkezik, a remények megkopnak ennyi id? alatt, mint a test. A négy meztelen öreg, a két egykor civódó páros tagjai, a parki bozót helyét fénytóként körül ülve fogadja el a felszolgált teát. Oberon a háttérben csak egy darabig hallgatja a fekete zongoristát, az el?térben a méregdrága bundába öltözött, kicsiny Titánia, nagyra n?tt fia (Makranczi Zalán) mellett. A „gardenparty” sikere mellett aggódik annak jöv?jéért, vajon megleli-e majd a szerelmet.
Jó fiú ?, szerelem gyümölcse; monológja csak az anya, az ezüstlakodalom körül kering. Csakhogy patája is van, és bikaként képes üvölteni, miután magáévá tette az odarendelt, végig szótlan remeg?, fehér b?r? cselédlányt (Gáspár Kata). Titánia ezt már nem hallja; egyik istenség sem hallja meg a kilátástalan, kéjhajhász kor diadalát. Egy szennyel, titkokkal, szeméttel, hullával teli, kiszáradt parkét.
A Nemzeti Színház A park cím? darabbal képviselteti majd magát a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Botho Strauß m?vét a június 4-13. között zajló fesztiválon, a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán láthatja majd a közönség Alföldi Róbert rendezésében.
Botho Strauß: A park
R: Alföldi Róbert
FSZ: Nagy Mari, László Zsolt, Rába Roland, Schell Judit, Rátóti Zoltán, Murányi Tünde, Stohl András
Nemzeti Színház Nagyszínpad, 2009 április 15., 16. és május 8., 20., 30. 19:00, 2 óra 30 perc
Forrás: kulturpart.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: H.Pulai Éva
