Öreg este volt már, Zoli még sehol. Kinn az utcazajok elcsendesedtek. A busz is ritkábban járt, mint korábban. Már nem sok lakásban világítottak. Lehúzták a redőnyöket, elhúzták a sötétítő függönyöket, nyugovóra tért a szomszédság. A legtöbb család átadta magát az éjszaka nyugalmának. Zoliék lakásából még sokáig szűrődött ki a fény. Az egyszobás lakásból két kis ablak meresztgette világító szemeit az esti éjszakába. A konyhaablak mögött, benn, Mari aggódva görnyedt a varrógép fölé, s az utolsó tíz darab trikó alját szegte be. Egy varrodában dolgozott teljesíthetetlen teljesítménybérért. Így tudott a tulajdonos minél több haszonra szert tenni. Tudták ezt jól az alkalmazottak, de kiszolgáltatott helyzetben voltak. Ha bárki szólt ezért, a válasz annyi volt: kívül tágasabb. Csendben tűrték a kizsákmányolást.
Sokszor megtörtént, hogy esténként kellett a napi munkát befejezni. Már nagyon fáradt volt, alig látott, az ujjai sem úgy mozogtak, ahogy szerette volna. — Ennek kész kell lenni, ha törik, ha szakad, persze jobb lenne, ha nem szakadna, hisz akkor selejt lesz — vette szemügyre az elkészült darabokat.
Fia ritkán maradt ki, de ilyenkor alaposan ráhozta anyjára a szívbajt. — Milyen jó volna, ha most nem lennék egyedül. Ketten aggódnánk, s nem kéne a terheket sem egyedül cipelnem — ezek a gondolatok jártak fejében, közben az ujjai szorgosan dolgoztak. Férje két éve halt meg. Azóta egyre nehezebbé vált számukra az élet.
Nyolc óra óta fel-alá járkált a lakásban. Egy darabig álldogált a szobaablak előtt, elhúzta a függönyt, kinézett. Várt. Majd visszament a konyhába, folytatta a varrást. Közben hallgatta, ahogy a szomszédban a falióra elüti a kilencet, majd a tízet, utána a tizenegyet. Felállt, újra járkálni kezdett. Átment a szobába, álldogált az ablak előtt. Kinn eleredt az eső. Először csak csepergett, majd egyre jobban esett. — Még megázik ez a gyerek. Hol lehet ennyi ideig? Holnap iskola. Csak jöjjön haza! Amit kap tőlem, azt nem köszöni meg! — zsörtölődött magában. Zajt hallott. Kinézett, semmi érdekes, csak a szomszéd vitte ki a szemetet. Újra várt. Megint semmi. Az eső egyre jobban zuhogott. A járdán már hatalmas vízbuborékok jelezték, hogy az eső hosszantartó lesz. Itt-ott víztócsák is keletkeztek. Egy darabig nézte a nagy kövér buborékokat, majd visszament a varrógéphez. Marit már nem csak az aggodalom, hanem a düh, a félelem, majd a kétségbeesés is hatalmába kerítette. — Miért teszi ezt velem ez a gyerek? Hiszen tudja, hogy mit élek át ilyenkor. Dehogyis tudja — fakadt ki magából. — Dehogyis tudja. Majd talán egyszer megtudja, ha neki is lesz egy fia, vagy egy lánya. Ezt az érzést csak akkor tudhatja meg.
Már a szomszéd faliórája elütötte a tizenkettőt is, a varrógép előtt kicsit elbóbiskolt. Ismerős léptek neszére ébredt. Nyílt a bejárati ajtó, hallotta, ahogy fia lassan, óvatosan kinyitotta, majd kulcsra zárta az ajtót. Mari felállt, a fáradtságtól már alig tudott erőt venni magán. Kilépett az előszobába, s megpillantotta fiát kívül-belül elázva. Zoli imbolyogva dobálta le magáról csuromvizes ruháit, majd nagy nehezen lehúzta cipőjét, s már indult volna egyenesen a fürdőszobába. Nesztelenül akarta magáról lemosni az árulkodó jeleket, de nem sikerült. A kérdés, amit anyja neki szegezett mellbe vágta.
— Hogy nézel ki, Fiam? — szólt Mari rémülten, ahogy meglátta tizenhat éves, kamasz fiát józannak egyáltalán nem mondható állapotban.
— Nem is tu…tu…tuúú —, de ezt már nem tudta kimondani, mert szavak helyett valami más akart feltörni belőle.
— A másik ajtón fiam, a másikon — mutatott Mari a fürdőszoba melletti ajtóra. Nem kellett kétszer mondani. Zolit vitte a feje, a lába csak ezután követte. — Mit lehet ilyenkor csinálni? Most dorgáljam meg? Szidjam le? Szórjak fejére átkokat? Ugyan mit érnék vele? Ennek semmi értelme — morfondírozott Mari, amíg fiacskája a rókákat kergette.
— Nem unatkozom ma este. Igazán mozgalmas estém van. No, majd kiheverjük mindketten — nyugtázta bölcs anya módjára a dolgokat, de a kisördög azért csak munkált benne. Holnap majd beszélek az én kis „ereszdelahajam”, „sosehalunkmeg” fiacskám fejével. Ma már úgysem használna a szó semmit sem.
Másnap a reggel a nagybeteg, másnapos Zoli gyerek nem győzte kérni anyjától az elnézést. Próbálta magyarázni a bizonyítványát.
— Tudod Anya, baráti meccset rendeztünk. Meccs előtt fogadtunk. Amelyik csapat győz, az meghívja a másikat egy-egy sörre. Így kezdődött. Először ártatlan szórakozásnak indult az egész. Egyikőnk sem gondolta, hogy ebből ekkora italozás lesz.
— Zolikám, tegnap hétköznap este volt. Tudtad, hogy ma iskola lesz. Neked mégis elment a józan eszed. Nem tudtad hol a határ! Ki érti ezt? Kisfiam, én addig nem vagyok nyugodt, amíg te nem vagy itthon. Mikor érted ezt már meg? Mikor?! — Hányszor megmondtam, hogy ne menj velük sehová! Látod, nem hallgatsz rám sosem!
— Igazad van, de…
— Semmi de. Ha Kati nem akarja, nem viszik a táncba. De Te sosem hallgatsz anyádra, legkevésbé a józan eszedre! Most megnézheted magad! Mikor nő már be a fejed lágya? Mikor érted már meg, hogy Te nem vagy közéjük való. Mindig rászednek, átvágják azt a kis buta fejedet! Te még gyerek vagy az efféle szórakozásra. Ők javarészt felnőttek, bizonyára ők megtehetik. Nem beszélve arról, hogy Te egyáltalán nem bírod az italt sem.
— Lehet, de ha nem iszom velük, akkor kiközösítenek, kirekesztenek.
— Ezt vetted a fejedbe? Ha ezért kirekesztenek, akkor nem érdemelnek meg! Mit zavar ez Téged! Nézd meg őket, mi lesz majd belőlük egy-két év múlva. El fognak teljesen zülleni. Az ital fogságába kerülnek. Hát nem érted meg?! Te is ezt akarod? Ez tetszik Neked? — ekkor Mari egész testében remegett, s úgy rázta már a fiát, mint egy rongybabát. Zoli most tűrte a dorgálást. Tudatában volt, hogy anyjának teljesen igaza volt.
— Jól van, jól van. Ne idegesítsd fel magad. Igazad van. Azt mondd meg, akkor hogyan csináljam? — nézett anyjára ártatlan képpel a nagy nyurga kamasz.
— Látod fiam, ez nehéz kérdés. De találunk rá megoldást. Hidd el, meg fogjuk találni a megoldást.
— Anya, kérlek, írj az ellenőrzőmbe az osztályfőnökömnek!
— Na, ez az, amit nem teszek meg. Most szépen bemész, s végig fogod szenvedni a mai napot. Aki éjjel legény, az nappal is legyen az! Nekem sem ad senki felmentést, az éjszakai aggódásomért. Nekem is mennem kell dolgozni. Te is szépen be fogsz menni a suliba.
— Kegyetlen vagy, Anya! Tudod, hogy nagyon kegyetlen vagy? — Zoli duzzogva szedte össze tankönyveit, jegyzeteit, majd elvánszorgott a suliba.
Délután Mari hulla fáradtan esett be a lakásajtón. Az előszobában egy levél fogadta. Ez állt rajta: Anya, kösz, hogy ilyen megértő voltál. Kérlek, hagyj aludni kicsit. A délelőtt iszonyatos volt. Ja, és kösz, hogy nem írtál az of-nek. Nem is vettek észre rajtam semmit. A suliban minden simán ment.
Fülét szokatlan hang ütötte meg. A fia szobájából olyan horkolást hallott, amilyet még sosem. A résnyire nyitott ajtóhoz lopódzott, majd bekukkantott. Az ő kiskamasz, másnapos fiacskája olyan édesdeden aludt, mint csecsemőkorában. Annyi különbséggel talán, hogy a csecsemők nem horkolnak ennyire.
— Hát lehet rájuk haragudni? — lábujjhegyen, nehogy felébressze, kiment a konyhába vacsorát készíteni.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.19. @ 15:35 :: Szulimán Eleonóra
