dr Bige Szabolcs- : Ianulea uraság (Kir Ianulea) III.

Nyomtatás

Estére az egész ház, reggelre az egész negyed, egy hét alatt a nagypiac…, az egész világ tudomást szerzett Ianulea uraság viselt dolgairól, még pontosabban, mint ő maga. Hogy háromszor pusztította el a tűz a hajóit, hogy huszonötezer fontot bukott a borostyánkövön, hogy böjt idején senki nem eszik retket és babot, hanem csak babot és retket.

 Napról napra ismertebb lett Ianulea uraság, megismerkedett a többi kereskedővel, sőt bojárokkal is, látogatást tett náluk, s ők is mulattak nála. Mindenki kedvelte, mivel okos és szelíd ember lévén, sokat tudott a világról, szépen viselkedett, bátor, keménykötésű és adakozó kedvű volt: figyelmes és bőkezű, emberbarát és erkölcsös — egy szó, mint száz, talpig emberséges ember. Így aztán egyes kerekedők, sőt még bojárok is, akiknek leányaik voltak, abban jártak, hogy vejüké legyen.

Ezen idő alatt őkelme szemet vetett a szomszéd leányra, Acrivita nevűre, a nagykereskedő Canuca hadzsi leányára. Jelentős személyiség volt az özvegy hadzsi, bár nehézségei adódtak a háza körül. Három eladó leány ült a nyakán, meg két fiatal legény — máskülönben jó gyerekek, de kicsit haszontalanok. Így nem lehetett komoly hozományra számítani. De hát, kellett Ianulea uraságnak hozomány? Acrivita széplány hírében állott, igaz egy egészen keveset bandzsított, de azt se mindég, de ettől még kedvesebb lett számára. A leánynak is tetszett… Meg is kérte a leány kezét, és a hadzsi nem sokat teketóriázott, odaadta. Ianulea uraság is, mint minden ember, ki volt téve az emberi gyengeségnek, a kevélység bűnének. Kedvelte a vidám életet, a drága mulatságokat, két kézzel szórva az értékes ajándékokat. Így aztán olyan lakodalmat rendezett, amilyent még soha nem láttak a Kereskedők negyedében. Mondták is az emberek: „Piszkosul gazdag ez a jövevény!… Látod, komám, milyen szerencsés ez a nyomorúságos hadzsi?!” — az asszonyok pedig így beszéltek: „Na, tessék, milyen jól járt ez a kancsal!”

 Ahogyan Ianulea uraság a zenészek kíséretével hazavitte, mintha kifordult volna magából. A lakodalom végéig, vasárnap estig olyan szelíd volt, akár egy bárányka, de reggel úgy pattant ki az ágyból, mint egy oroszlán. Maga elé hívatta az összes szolgát — asszonyokat, férfiakat —, bandzsítva rájuk nézett, hogy kilelte a hideg mindegyiket, és a férje füle hallatára így szólott:

— Tudjátok meg, mától kezdve én vagyok itt a gazda! És azt is tudjátok meg, hogy Ianulea asszonnyal nem megy az, ami ment az ostoba Ianulea úrral! És még valamit tudnotok kell, szeszélyes vagyok: ha valaki, bármilyen kicsit is megbánt, azt elverem és még a városparancsnokságra is elküldöm, kapja meg ott is az adagját! Ennyi! … Értettétek? … Elég volt! Kifelé!

 Attól a kezdve a nagysága napról napra keményebb és hetykébb lett. De minél keményebb és minél hetykébbé vált, Ianulea uraság annál jobban szerette. Ahogyan nőtt az uraság szerelme, úgy nőtt az asszonyság elbizakodottsága. Az ember egész álló nap egy jó szóért, vagy egy mosolyért koncsorgott… Ő azonban csak duzzogott, morcoskodott. Ha közeledett hozzá, simogatta, békítgette:

 — Acrivita drága, miért haragszol? — Ő csak eltaszította:

 — Ianulea! Fuss el, nincs kedvem, nem látod?

 Egy másik férfi a helyében már rég a sarkára állna, hogy lecsillapítsa, vagy hazazavarná Canuca hadzsi tatushoz… De őkelme? Mikor eltaszítja az asszony, térdre esik: „Bocsáss meg, drága!” — úgy csókolgatja a kezét. Az asszony pedig:

 — Hé, Ianulea, kelj már fel! Ne untass!

 — Nem, ameddig meg nem bocsátasz!

 — Akkor, maradj itt holnap utánig, ha tetszik!

 Ezzel az asszony fel is áll, s tovább megy nagy büszkén.

 Ianulea uraság meg mit tesz? Hosszan néz, miként megy kihúzott derékkal, hátra sem tekintve, pedig hogy kérte könnyes szemmel, ne távozzon így — mélyet sóhajt, letörli a könnyeit, és még jobban szereti.

 Ment, ahogy ment ez a dolog, amíg fejébe nem vette az asszony, hogy fordít egyet raja, támad másfelől: tetette, hogy félti, hogy féltékeny. Tetette ma, tetette holnap, a végén még maga is elhitte, Az ember kölcsönöket adott, és persze jöttek hozzá bojárok, nagyságák, kalmárok, hivatalnokok, mindenféle népek a bajaikkal. Acrivita nagysága hallgatózott az ajtónál és hallott mindent. De ez nem volt neki elég — lyukat fúrt a fába egy fúróval, hogy lásson is. És nem állott meg benne a szó, el is mondta szégyen nélkül, mit hallott, mit látott: hogy az így mondta, s te úgy válaszoltál, hogy annak megszorítottad a kezét és háromszor is kezet csókoltál, és mikor távozni készült, átkaroltad a derekát és epekedve néztél rá, az ajtóig kísérted, újra kezet csókoltál neki — és még mennyi, de mennyi ízléstelenséget követtél el.

 Amikor pedig az ura esküdözött, hogy igaztalanul vádolja, mert ezekkel, különösen a hölgyekkel udvariasan kell bánni, mint minden kereskedőnek — akkor kezdte gyalázni, elmondani szégyentelennek és hazugnak. Ianulea már alig bírta — jött, hogy megfojtsa nem egyéb. De még ez sem volt elég a nagyságának. Nem volt elég, amit hallott, s látott titokban, többet akar tudni. Baksist adott a szolgáknak, leskelődjenek utána, sőt odatette a saját testvérét, kövesse mindenfelé, és derítse fel a „kicsapongásait”.

  Persze, hogy sem a szolgák, sem az öcsike nem tudtak semmit kideríteni, hiszen az ember talpig becsületes férfi volt.

 Az ifjúasszony most meg a szolgákra támadt, hogy csak kenyérpusztítók, „hitetlen, bűnös gazemberek”. Az öccsére is ráförmedt, vagy tetteti magát, vagy „vala… valami egyéb”, és elkergette, többet át ne lépje a háza küszöbét, mert eltöri a bokáját. A szolgákat meg Ianulea szemeláttára elagyabugyálta, és kirakta őket.

 Más szolgák, más gyanakvások, más veszekedések. Habár nem is mondhatjuk igazán ezt veszekedésnek, mert olyankor az egyik is mond, a másik is, egyszerre és külön-külön is. Mindenkinek van mondanivalója. Itt azonban csak a nagysága kiabál, gyalázkodik és átkozódik, az úr meg hallgatja, eltűri, és csendben van.

 A szolgák látván, hogy ebben a házban nem kukorékol a kakas, a tyúk pártjára álltak. Mindenféle hazugsággal traktálták, hogy kedvében járjanak: az úr mit tesz, miben mesterkedik, járkál ide meg oda, s mivel az asszonyság meg volt velük elégedve, azt tehettek, amit akartak. Kilopták még a szemüket is.

 Ráadásul a játékszenvedély is utolérte: tele lett a ház szerencsejátékosokkal, asztal, asztal mellett — ott folyt a harmincegyes, a gordum, sőt a póker is — az meg tele édességgel, borral, kávéval, vodkával és pipával-csibukkal; reggeltől estig és estétől reggelig.  Mind emellett gőgös és elbizakodott volt, hogy senki nála nem tud jobban kártyázni — persze mindig veszített. Ezek a kiadások és veszteségek mind visszaszálltak Ianulea uraságra; nem fedezték a bevételek. Legtöbbször nem szólt egyetlen szót sem, de néha mégis, már csak viccből is, kiszaladt a száján:

 — Nehogy a végén a sok hamisság vesztünket okozza!

 Több sem kellett a nagyságának…

 — Mi az? Már egy ártatlan mulatságom sem lehet a saját házamban? Minek is nősültél meg, ha tudtatd, milyen mihaszna alak vagy, és minek vetted el Canuca hadzsi lányát, aki a szülői házban nem tanult meg a körme alá nézni! … Egy külvárosi szegény lányt kellett volna elvenned, akit tarthattál volna bezárva kenyéren és vízen, aki mosott volna rád, s nem akart volna fényt hozni a házba!  Vagy egy olyan jó firmát, aki felszarvaz!… Nem elég neked, hogy tisztességes vagyok, és eltűröm, mint egy szerencsétlen a disznóságaidat?… Élni akarok; azért mentem férjhez; másképp kolostorba vonultam volna!… És ha nem tetszik, Ianulea uraság le is út, fel is út, akkor lássalak, amikor a hátam közepét — tükör nélkül!

Egyik nap, mikor együtt ültek az asztalnál számtalan vendégeikkel, s ameddig kihozták a csorbát, Ianulea asszonyság hirtelen elkezdett beszélni egyik férjes asszony barátnőjéről, aki nem volt jelen. Elmondta, hogy:

— együtt élt egy bizonyos herceggel, egy kölyökkel (!), és a vajdada rettentő haragra gerjedt, szinte egy hegyi kolostorba csukatta;

— hogy az ura rajta kapta fényes nappal, Turloaia-ban, dáridózva a kint a zöldben, a muszka konzullal és más drágaságokkal; a cigányok meg húzták „Hej, kozákok, kozákok!”, őkelme pedig papucsban, tarkóra tett kézzel kurjongatott és ropta a táncot, akár egy zaporozsjei kozáklány;

— más alkalommal elment Caldarusani-ba, hogy a szent életű Ioanichie atyánál meggyónjon, és ott maradt nagyhét szerdájától Nagypéntekig; egész éjjel a holdfényben a gyóntatójával csónakázott, és nagyhangon énekelt, csak úgy zengett a tó: „Hej, laboda, kedvesem, énekelek csendesen!” — az atya pedig evezett és tercelve kísérte…

 És még mennyi rémséget mesélt…

 A vendégek, különösen a hölgyek jól mulattak, de szegény Ianulea uraság, amilyen istenfélő volt, csak kékült-zöldült.

 Tűrte, amíg tűrte, s előbb szelíden szólott:

 — Acrivita, kedvesem! Hogyan ítélheted meg őt, különösen, a legjobb barátom feleségét, a nélkül, hogy saját szemeddel meggyőződtél volna ezek valódiságáról, a te jó barátnődet, aki gyakran megfordul a házunkban?… Sajnálom!

 — Milyen jól megvéded… süljön ki a két szemed!

 Aztán elmondta a többieknek, hogy a barátnője, már nem szenteskedik Caldarusani-ban, Ianulea felé pedig… „szakadjon rád a ház!” Kaparintsam egyszer a kezem közzé — folytatta —, nem kegyelmezek meg, mint a vajda, kopaszra nyíratom, mint az újoncokat… majd adok én neki „muszkát”, meg „apácát”, hogy nem felejti el.

 Ianulea uraság már nem bírta tovább, dühösen felpattant és remegve odavetette:

 — Idefigyelj, Acrvita! Nem engedem meg, értsd meg, hogy így beszélj egy hölgyről, aki az általad rárakott mocsok ellenére különb náladnál. Te pedig a pokol fenékénél is sötétebb vagy, és lehet az ember akármilyen jámbor, kihozod a sodrából! Fogd be a szád, te őrült sárkány, mert megkötöztetlek, és az őrültekházába záratlak, értsd meg!

 Az asszonyság is talpra szökött és pofon akarta vágni, de az ember sem volt rest, kivédte. Mérgében, hogy nem találta el, az asszonyság felkapta az asztalról a leveses tálat, s azt vágta a fejéhez — összeégette tetőtől talpig. Ianulea uraság kijött a sodrából, ököllel támadt rá, hogy megbüntesse, de a vendégek közéjük álltak, és lefogták:

 — Ianulea bátya! Csillapodj ember! Ülj le szépen!

 Utána az asszony felé fordultak:

 — Csillapodjon magácska is, Acrivita nagysága! Az Isten szerelmére, ne hergelje!

 No, de mit sem ért!… kezdett ordítana az asszonyság, hogy felverte az egész környéket:

 — Segítség, jó emberek, segítség! Megöl ez a pogány, ez a jövevény… Megütnél, mi? Miután kigúnyoltad a házat, a tisztességemet, te tolvaj, te szélhámos!… Ha részeg vagy, s még innál, menj a külváros legmélyére, a szajháidhoz, akiket zsákszámra tömsz pénzzel, és a házat kifosztod te disznó!… Engem akarsz megütni? Engem, te ocsmány féreg?… Engem, Canuca hadzsi lányát merészelsz megütni, te semmirekellő, tetves, rühös gazember?… Várj csak, majd megtanítalak én, te török cigány!

 És amíg bírta hanggal, folytatta… A mulatság természetesen félbeszakadt… A vendégek egymás után ugráltak fel: „Ianulea bátyó!”, „Acrivita lelkem!”… meg „mérgében sokat mond az ember”, vagy „öt ujjunk van, s egy sem talál”, hogy „még az ember zsigerei is  veszekednek néha”. De legfőképpen „nem helyes, ha az ilyen dolgokat hallanak a városban a jobb emberekről!”… Végül aztán nagy kínnal-bajjal kibékítették őket. Persze, egy szempillantás alatt az egész városrész megtudta, hogy „Canuca Hadzsi szegény leánya, Acrivita odakerült, hogy az a jöttment az asztalnál megütötte (!) a vendégek szemeláttára (!)— miután megcsalta a régivel!…” A barátnők is rákezdték: „Milyen nevelést kapott kicsi korában, és milyen kezekbe került!… A sírba teszi az a pogány!”