Érted? Ha nincsen kihez imádkozni,
akkor is összegy?lnek az ember szavai,
megs?r?södnek a nyelvcsap tájékán,
torkot fojtanak, és megölik a lélek
csendjét. Ha meg van csöndje a léleknek,
akkor akad lélek is, kár lenne tagadni,
kikerülni, merthogy mib?l áll az ember,
ha menni kell, hogy tényleg menjen,
ne csak úgy, testileg; vagy maradjon
fában, virágban, maradjon meg az elmúlásban,
ami nem a halál, de a szél szói, susogás,
a tenger mormogása, a f? sercenése,
a bebábozódás misztériuma, beépülés,
akár, ha anyag is a lélek, vagy pár gramm –
de hogy épül föl apám, hogy szavam kijavítsa,
miként higgyem én el, hogy cseppben a tenger,
amikor engem a bálnák érdekelnek.
Érted? Ahol ketten összegy?lnek…,
gondolatomban hozzád fordulok, bárki –
vagy, aki vagy – szerepcserére én is itt
vagyok, habok öntudatával tengermély fölött,
s ha úgy vagyunk, a mélyek nem zavarnak,
szóhídon át új járást megtanulnunk
m?vészet, akár az Isten, világpoéta –
s mi visszatermünk, mit a vízkertész
visszametsz, vagy a selyemgubót, ha szálja
szélbe száll, akár ökörnyál-pókfonál;
ó, utazó, hát szólj az úthoz – ugyanaz -,
szólj a célhoz, vízhez, éghez – ugyanaz -,
t?zhöz beszélj – hisz nem anyag, de forma,
akár ima, mi már kimondatott,
s akár a lélek, ének, száll és nem pihen,
de elfogadja visszhangját a múltnak:
fogadd el, földi, végre égi képedet.