szomorú csendfüzér feljajdult lelkemen
szemedbe tükrözném arctalan bánatom
ajkaid húsának szomjoltó cseppjein
léteznék síromig árnytalan kárhozón
elmémben kutatom porladó emléked
szerelem síkjain fonódott románcunk
táncoló testeddel vágyhozón keserítsz
bájhozó ledéren mormolod fohászunk
lehulló szirmaid fodrozó tóvizén
véremmel színezem megfakult álmaink
múlthamvas kebleden mennybélin hallgatok
rekesztve szívemnek szabadult vágyait
ölel? mindenség részeként létezem
tebenned pulzálok rügyez? szavakkal
kecsesen elsuhansz megízlelt öleddel
égetve szétárad igéz? hatalmad
2009. március 11. 1 óra 20 perc
———————————————————————-
Kedves Robi, zötyög a ritmus, pedig ebb?l kis változtatással egy kifejezetten jól lüktet? verset lehetne összehozni. A rímeidet azt hiszem, korábban megbeszéltük, hogy lehetnének tisztábbak, mintha ez most megoldottabb is lenne a szokásosnál, viszont látok benne némi képzavart.
Összhatásában olyan, mint egy arannyal lefújt gipszöntvény. Ugye, értesz. Mire ez az er?szakolt cicoma? Ha nincs ott a Nagy Érzés, nincs az a dísz, ami el?állítaná, giccs lesz csak bel?le.
Er?s hangulatiságú szókapcsolatokat alkotsz, ez jó, de annyit sorakoztatsz fel bel?le, hogy agyoncsapja egyik a másikat.
„véremmel színezem megfakult románcunk”
„tebenned pulzálok rügyez? szavakkal” – ez a két sor elvinné az egész verset, de annyira körbevetted keresetten szokatlan, nyakatekert képekkel, ide-oda löködöd a képzeletünk, hogy nehézkes, kusza lett t?le az írás.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Beri Róbert
