A mindennapok ragadós, undorítóan nyúlós, szürke, nyálkaszer? ködében néha megeshet, hogy úgy érzed, az egész világ feléd irányítja negatív jelleg? figyelmét, és Mörfi Luciferként döfköd forró vasvillájával. Egész valód érzi, s lényed minden apró szegletével azon igyekszel, hogy ki ne törjön bel?led a végs? soron elkerülhetetlen s valamiképp szükségszer? Káosz, elsöpörvén minden biztosnak hitt kapcsolatot, cöveket, kapaszkodót az életedb?l, hogy aztán iszonytató, kéjes kacajával felfaljon s örökre magába temessen a reménytelen örökkévalóság.
Arcok. Mindenfelé körülötted. Ismer?sek, s ilyenkor mégis oly ismeretlennek tetszik mind, ahogy elfedi valójuk valami sokkalta nagyobb és jelentékenynek hitt, ámbár jóval jelentéktelenebb valami, egy dolog, ami megfojt és nem hagy lélegezni. Az arcok, akikkel korábban éjeket virrasztottál és hosszú-hosszú órákat beszélgettél át, meger?sítvén s szépen lassan megpecsételvén azt a furcsa, többrét?, eleinte sekélyes majd id?vel egyre mélyül? furcsa köt?dést, amit mi barátságnak nevezünk.
Majd egyszer eljön egy pont, bekövetkezik egy olyan pillanat, amikor ez a barátság próbára tétetik. Küls? és bels? tényez?k együttesen fognak össze s próbálják egymástól elválasztani e két, immáron egybeforrt lelket.
Azt hiszed, törhetetlen. Azt hiszed, örök. Azt hitted, hogy a valaha szép szóval s bódító naplementékbe fúló éjjelekkel mögköttetett kapocs soha semmilyen körülmények között fel nem szakadhat.
Majd mikor megtörténik, el?ször talán észre sem veszed s önnön magaddal elhiteted a jelen helyzet valószín?tlenségét s múlandóságát, hogy másnap, id?vel ismét visszabillen a mérleg.
Kés?bb azon kapod magad, hogy immáron nem egy vagy két napja, hanem hetek, hónapok teltek el a régiek nélkül. Ekkor némileg kétségbeesel és magadat kezded el hibáztatni, mondván, a hiba biztosan benned lehet. A vélt felismerés után igyekszel változni, változtatni s er?dnek erejével igyekszel ismét a régi lenni s ismét a közelébe férk?zni annak a kellemes, szívmelenget? érzésnek. Büszkeséget áldozol a barátság oltárán, a lába elé dobod, reménykedvén, hogy az felveszi és önnön kézb?l nyújtja vissza neked.
De csak félrelök és továbblép.
Mi történt? Ki változott? – Kérded magadtól majd nap mint nap, s szívedre gyötr? féregként telepszik a bizonytalanság, mert érzed, hogy az oly sok id?t fölemészt?, fölösleges próbálkozások közben észrevétlenül teljesen eltávolodott lélek a lélekt?l, s amit régen múlhatatlannak hittél, most mégis t?nni látszik. Kapocs törik, forrás szakad, s te már csak az örökös viszálykodásba belefáradva, fájó szívvel figyeled, ahogy minden megváltozott.
Mert tudod, hogy változik ?, változol te, a barátság s az egész világ is. Tudod azt is, hogy ez így van rendjén, s örülsz, hogy valami azért mégiscsak rendben van. Mégis, néha szívesen visszacsöppennél azokba a füstös, alkoholmámorban fürd? édes éjszakákba s ölelnéd ismét magadhoz a tökéletesség érzését.
– Apró, kissé cinkos mosoly fut végig arcodon. Mert hisz miért ne lehetne még? Lehet. Lesz. Te is tudod.
___________________
Kedves Zsüdit, légyszíves elolvasni a szabályzatot, továbbá az Irgumburgum c. figyelemfelhívást és névvel, fényképpel hitelesíteni az írásodat.
Üdv: Aranka
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: zsüdit
