Péter Erika : Mediterrán nyugalom 1.rész

Nyomtatás

Képtelen bevezető

Komolyan mondom, hogy ilyen slendriánul még nem utaztam sehová. Egyetlen napot hagytam csak a csomagolásra, mely tevékenység máskor sokszor egy hétig is eltart, nem beszélve arról az évek óta őrzött listáról, amit örök id?kre tartogatok, hogy a megfelelő pillanatban elővegyem és kövessem az önmagam, illetve a férjem által determinált, elengedhetetlenül fontos cuccok becsomagolását.

Máskor – hetekkel indulás előtt ellenőrzöm, hogy a ruhák, melyek a listán szerepelnek, vajon feljönnek-e még rám. Ha apartmanban, ellátás nélkül lakunk, végigjárjuk az összes itthoni szupermarketet, hogy hol lehet a legolcsóbb dobozos kaját kapni, majd tíznapos autókázás, és tíz liter benzin elhasználása után boldogan vásároljuk meg a tíz százalékkal leértékelt instant paradicsomlevest, valamint a pontosan egyforma ízű milánói, bolognai és egyéb, hangzatos feliratozású készételeket, hogy azután sóvárogva nézzük, hogy milyen finom helyi specialitásokat ehetnénk, amennyiben nem hoztunk volna – mit hoztunk – cipeltük  volna magunkkal a rengeteg műkaját. Ezért csak egyszer, csak egyetlen egyszer mégiscsak megkóstoljuk a helyi ínyencségeket, amikor befizetünk valamilyen fakultatív kirándulásra, ahol az ellátás a méregdrága árban – szerencsére – belefoglaltatik.

Nem így történt a mostani utunkon. Szokásunktól eltérően, nem last minute üdülést választottunk, az idén már márciusban lefoglaltuk júniusi utazásunkat.

Az igazat megvallva, indulás előtt egy héttel csak arra emlékeztem, hogy Görögországba megyünk valami szép helyre, olyanra, ahol még sosem voltunk, és az utazási iroda vezetője lebeszélt arról a mutatós apartmanról, amit a prospektusból kiválasztottunk, figyelmeztetve, hogy nem olyan, mint amilyennek a képen látszik. Természetesen hittünk neki, mert bár körülményes kissé a csaj, de sugárzik belőle a felénk irányuló lelkiismeretesség és a jóindulat.

Néhány nappal indulás előtt jött is a telefon, hogy megváltozott a pargai utazás időpontja. A hírtől először megrémültem, hiszen kitűnő állásom forgott kockán az üdülés miatt. Szerencsémre a kért szabadság idejébe belefért a három előrehozott nap, amit az általunk még ismeretlen pozsonyi utazási iroda grátisz ajánlott fel számunkra. (Mi a fene – ilyen szerencsénk lenne?)

Június nyolcadikán, vasárnap végre eljött az indulás napja.

Szegeden kell felszállni, ezért barátaink visznek el autóval odáig.

Micsoda meglepetés! A busz még az előírt idő előtt ott van a Tesco Áruház előtt, pedig Liptovsky Mikulásról érkezik. Pontosan indulunk. A lefoglalt 13-as és 14-es ülésen foglalunk helyet. Valaki magyarul megkérdezi, hogy nem vagyunk-e babonásak? Csodálkozva kapom fel a fejem, mert magyar szót hallok, a busz ugyanis tele szlovákokkal, alig vagyunk magyarok, az utasok 70 százaléka szlovák, hiszen pozsonyi az utazási iroda, mert Pargára, ebbe a görög üdülővárosba magyar utazási irodák egyelőre még nem indítanak csoportokat.  Meglep, hogy nincs utaskísérőnk, viszont az előttünk ülő négy fiatal, három fiú és egy lány kitűnően beszélnek magyarul, hiszen dunaszerdahelyiek. Készségesen fordítják a szlovák sofőrök instrukcióit, hogy hol, s mennyit állunk, mennyi idő jut a toalettre, a kávézásra.

Útközben az előírásoknak megfelelő időközökben megállunk, miközben próbálom  megtalálni azokat az utasokat, akik szintén Pargára tartanak. Kiderül, hogy összesen hatan vagyunk: egy idősebb szlovák házaspár, és két magyar nő, Éva, az anya és Lili, a lánya. Nagyon szimpatikusak, de sajnos nem ott fognak lakni, ahol mi.

A többiek Korfura mennek, az előttünk ülő kedves fiatalok is, akiket – ha akarják, ha nem – bőségesen ellátunk jótanácsokkal, hiszen mi már – igaz, több mint tíz éve, de két hetet töltöttünk a zöld szigeten. Nagyon szép emlékeink maradtak, amiket most egyszerre próbálunk elmesélni szegény áldozatoknak. Dicséretükre mondom, remekül t?rik, amint kedvenc férjemmel egymás szavába vágva meséljük élményeinket.

Hanem aztán jön valami, aminek nem örülök. A busz hátsó fertájában,  két eleven szlovák gyerek, lehetnek úgy 3-4 évesek, remekül tűrik az utazást, élvezik a tájat, a nyüzsgést, az idegeneket. Közös utunk végén, a hajókikötőbe érve, idejét érzem annak, hogy levegyem a terhet a fáradt szül?k válláról egy időre, és a vidám, élénk gyerkőcökkel játszani kezdek egy kicsit.  Nagyokat nevetve bújócskázunk a kikötő tartóoszlopai között. Amikor megszólalok – természetesen magyarul – csodálkozva néznek rám, de tovább játszanak velem. A szülők odahívják őket, mondanak nekik valamit. Nem értem, mit, de a két gyerek viselkedése megváltozik.

– Magyar!  Magyar! – kiabálnák. Mintha antiszemiták gúnyolódnának: “Néger!! Néger!“ Még a huncut, talpraesett Janó is, akivel idegenként is teljesen megértettük egymást, csúfondárosan húzza el az ajkát. Próbálok még tovább mosolyogni, játszani velük, de a szülők elhúzzák a gyerekeket tőlem, mintha leprás lennék, pedig nem akarom továbbra sem bántani őket.

Elgondolkodom. Hiszen ők még kicsi gyerekek. Olyan rossz tapasztalataik lennének? Vajon miért nevelik beléjük a magyargyűlöletet? Nem tudom a választ.

Az is csak most derül ki, a kikötői elválásnál, amikor a csoport Korfuba utazó része felszáll a hajóra, hogy van nekünk utaskísérőnk is, egy élénkvörös hajú, jelentéktelen külsejű szlovák nő, aki mindvégig inkognitóban utazott közöttünk, s csak most leplezte le magát.

Mi hatan: egy szlovák házaspár és négyen magyarok maradunk csak a buszon.