Szilágyi Hajni - Lumen : Kihajnalodás

Nyomtatás

Mellénk fekszik a tegnapba fáradt éj,

takarónkat gyűri a ránk hajló sötét,

magunkra húzzuk lelkünk alvó illatát,

egymás álmait álmodjuk tovább.

Veled telelem ki ezt a rügyfakadó időt,

hisz nélküled két mozdulat közt

tavaszcsendben is reszket

ez az életfércnyi egyre kettőt dobbanás.

Nekem már nincs jó istenem,

de még fél sem,

visszfényben állok egymagam

a csillagokkal szemben,

emlékfolyondár szorítja szívem,

zsugorodik, tágul,

tenyeremen rajzolódik

a szemhéjam alatt rejtező álom.

A kinti csend megtelik egy pillanatra,

árnyakat suttog az est fekete ajka.

A véntölgy lombja alatt halkan oson

egy aprócska láb, fut, kiált,

szalad a homályban, a felé nyíló karba.

Emlékek közé szorul a gyermekkacaj,

de a hinta üres már, zokogva

sajdul benne a testetlen hiány.

Az esti szél dédelgetve ölébe kapja

az udvaron kuporgó test árva sikolyát,

árvalányhajat perget az ujja köré,

betakarja, hátat fordít vele a világnak,

s a végtelen felé siet tovább.

A mélybe zuhanó csend örvénylik,

lopja, csalja a kitárulkozó szelíd időt

szótlan hallgatásba öltözteti

a falak közé zárt szív magányát.

Fényszilánkjait szórja szét a hold,

csillagok máglyáján perzselődik az ég,

ott vagyok én, könnyekkel telt tenyérrel

a hintát szorongatva,

s itt vagyok magam,

tintafoltos verssorokba karcolódva.

Játszanék még egy kicsit, óvnálak téged

vigyázz kicsi, bele ne jajdul a fájdalomba,

de már nincs tovább veled maradásom,

lábujjhegyen átsétálok múlt-álmaimon,

s a gömbbé duzzadt hold kopár udvarán

csendben újra kihajnalodom.