Ha Görögországban jársz, semmiképpen ne felejtsd el megkóstolni a frappét. Ezt a kávét V alakú üvegpohárban, jéggel, tejjel, szívószállal szolgálják fel. Nyugodtan, órák hosszat elüldögélhetsz mellette – egyszerre frissít és lazít. Ára majdnem mindenhol annyi, mint a közönséges presszókávéé. Elfogyasztásához ezért érdemes olyan helyet választani, ahol gyönyörű a panoráma. Mi már a második napon megleltük ezt a helyet. A strand feletti baloldalon meredek út vezet felfelé egy olyan helyre, ahonnan lenézve lélegzetelállító a látvány. Ilyen különleges képet csakis a természet tud produkálni.
Még soha nem találkoztam olyan dolgozni szerető görögökkel, mint amilyenekkel Pargán. Már kora reggel locsolnak, söprik az utakat, utcákat, művelik a kerteket.
A konyhakertekben – így a háziakéban is – mindent, de mindent megtermelnek. Van itt kukorica, hagyma, padlizsán, paradicsom, zöldpaprika, zöldbab és természetesen szőlő, karóra futtatva.
Mire felébredünk, szárad már a kimosott ruha, s felfrissültek a növények.
Éva sokkal jobban ismeri a virágokat, mint én, így megtudom tőle azt is, hogy az általam loncnak gondolt, bódító illatú fehér virág egy jázminfajta, s a lonc, bár hasonlít rá, szintén fehér, de nem ennyire illatos. Itt minden ház előtt ugyanolyan színű bougainvilleák díszlenek, mind leírhatatlanul élénk, rikító pink színűnek mondhatnám őket. Megismerkedem a kefevirággal és egyéb cserjékkel, amilyenekkel mindeddig még nem találkoztam.
Közvetlenül az erkélyünk előtt egy viaszfényű fügefa áll, termései még éretlenek. Természetesen Ádám és Éva paradicsombeli öltözéke jut róla eszembe. Almafát is keresnék, rajta a bűnre csábító kígyóval, de sem almafát, sem kígyót nem látok a kertben, viszont egyik este arra figyelünk fel, hogy valaki, vagy valami kaparászik az erkélyajtó redőnyén. Laci felkel, és egy pillanatra meglátja a vendéget. Egy fürge gyíkocska szeretett volna meglátogatni bennünket, de nagyon magriadt szegény, s azonnal eltűnt. Évi és Lili szobájába viszont már délután bejutott valahogy egy, így a háziakat hívták segítségre a gyíkocskától való megszabadulás céljából.
Hosszas kutatás után kiderül, hogy a gyík a teraszon függő légkondi-dobozban lakik, és onnan tesz hosszabb-rövidebb kirándulásokat.
– Tehát csukott ablakoknál kell aludnunk – vonjuk le a sajnálatos következtetést.
A bűnbeesés viszont majdnem minden nap megtörténik. Na, nem kígyó, vagy a gyík által, hanem az óriási, érett citromok csábítanak el. A kertekben sárgítanak, gyönyörű, kacsatojás nagyságúra hízva. Minden áldott nap az utamba esik, a lábam alá gurul egy-egy szem. Na jó, néha pár lépést teszek feléjük, hogy a fa közeléből felvegyem. Nem lopás ez – gondolom, hiszen nem rázom a fát, nem mászok fel rá, egyszerűen odaröpülnek a lábaim elé, magukat kínálva:
– Gyere, emelj fel, mert ha nem teszed, jön más, akit elcsábítok!
Ha nem ettél, nem facsartál még közvetlenül a fáról pottyant citromot, nem is tudod, hogy milyen az igazi citromíz. Kitalálom, hogy a semmilyen-ízű bolti vízbe belefacsarom, s azonnal limonádé lesz belőle. A teának is egészen más zamatot ad, mint amilyenek a hetekig kamionokban zötykölödő hazai boltokban kaphatók.
Majdnem minden háznál tartanak baromfit. A miénkben is ott csipegetik a gazt, amit a gondosan elkerített kertből dobálnak ki nekik a háziak. Akad hely, ahol teljesen elkerített baromfiparadicsomban élnek. Ott akadok rá arra a kakasra, amilyenhez hasonlót csak meséskönyvekben láttam. A színe is valódi mediterrán, tollazata élénk és dús. Büszkén lépeget a kerítés felé, de talán megérzi, hogy le szeretném fényképezni, és kicsit elfordul tőlem. Udvariasan maga elé engedi Parga talán legcsúfabb kopasznyakú tyúkját.
– Nem téged akarlak megörökíteni! – morgolódom magamban, és elhatározom, hogy egyszer úgyis csinálok róla egy igazi sztárfotót.
Közben Liliékkel – velük pár nap alatt jól összebarátkozunk – eltűnődünk, hogy vajon miért lesz kopasznyakú egy tyúkból? Talán ő volt a legszebb a baromfiudvarban, és a kegyeiért küzdő kakasok az udvarlás hevében annyira megölelték, hogy kihullott a nyakáról az összes toll? Vagy a rivális tyúktársak féltékenységből kitépkedték a tollait, így csúfítván meg a szépséget? (Majd utánakérdezek, ha egyáltalán találkozom még otthon olyannal, aki házityúkot nevel.)
A csodálatos azonban ebben mégis az, hogy minden reggel kakaskukorékolásra ébredünk. A madarak csicsergésével harmonizálva szólal meg a véletlenszerűen szerveződött, vegyes kórus.
Kimegyek az erkélyre, kinyújtózom, köszönök a fügefának, megnézem, hogy éppen mivel foglalatoskodik a ház asszonya.
Talán érkezésünk harmadik napján, amikorra összegyűjtöttünk már egy csomó prospektust a kirándulás olcsó lehetőségeit vizsgálgatva, lemegyünk a kikötőbe, hogy szemügyre vegyük a Paxosra, Antipaxosra induló hajókat. Szemben velünk két nő felénk közeleg. Az egyik meglepve felkiált:
– Nahát, tényleg ti vagytok? – örvendezik.
Egyikükben felismerem azt a békéscsabai hölgyet, akivel Szlovákiában, Hronyecban együtt szilvesztereztünk az idén. Kajánul nézem, hogy Lacikámnak – mint általában mindig – fogalma sincs, hogy ki lehet a hölgy. Kész csoda az ilyen találkozás, hiszen eddig egyáltalán nem találkoztunk még magyarokkal sem. A hölgyek egy másik kellemes apartmanban laknak, s holnap indulnak haza. Kiderül, hogy egyikük már harmadszor jár itt, annyira tetszik neki Parga. Javasolja, hogy kishajóval menjünk Paxosra, például a Marco Polóval, mert az befér a Kék Barlangba, a szigettúra egyik állomására. Alkudni is lehet – jegyzi meg.
Azonnal meglátom a Marco Polo hajót, s egy férfit mellette a már ismert prospektussal. Huszonöt euróba kerül az út, írja le, de én máris áthúzom, és húszra javítom a számot.
– Oké! – vágja rá gyorsan, mosolyogva. Valami olyasmit értek meg a görög beszédből és a férfi gesztikulációjából, hogy holnap menjünk, mert holnapután esni fog. Jó kis üzleti fogás – gondolom magamban.
Hazaérve bekopogunk Évihez és Lilihez. Benne vannak a dologban, tehát megbeszéljük, hogy holnap egész napos hajókirándulásra indulunk.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Péter Erika
