Ha majd megtanulod a madarak
hangtalan szárnycsapását,
és velük szállsz a végtelen kékbe,
akkor…
Ha majd meghallod a homokszemek
világot kettéroppantó némaságát,
hol lábnyomod követve
már csak elmosódott Fény lépeget,
és a búvó hajnal teríti
mezítelenséged elé rőt palástját,
s mögötted az alkony izzó lángjában
a híd felégett,
akkor én…
Ha majd meglátod a sercegő idő
múltba hajlását,
és már csak egy fekete keretbe zárt
áldott szűzfehérség némul a falon.
Te elé térdepelve
könnyeiddel megtöltöd
a benned üvöltő űrt,
és emlék-foszlányokkal takargatod be
hiánnyá gömbölyödött holdestéidet,
akkor én már…
Csak egy éhező madár leszek,
a feletted elnyújtózkodó ég
végtelen reszketése,
apró homokszem tenyeredben,
széltáncok örvénye kap ölébe,
visz, visz zsongó múltunk
tavasszá virágzó kertjébe.
Már súlytalan leng amulettként szívem
és te majd követsz,
magadra gombolva a világ összes kincseit,
hogy betakargasd didergő lelkem.
Templom oltárok fénye előtt ígért hűségemmel
ölelem most csupasszá öltözött szerelmünket,
könnyeim világgá kerekedve
kézfejedre zuhannak őszinte féltéssel.
És szól a dal.
Körülöttünk szétcsorog a felkelő nap,
világosságot ad két kezünkbe.
Vigyázz a lángra,
vigyázz rám,
óvd a pupilláim mélyében remegő fényeket.
A madarak még nélkülem
keresik otthonuk az égen,
és a két part közt ott húzódik
a tavasz arcáról lepergő
lomha eső festette szivárványhíd.
De félek, a csend egyszer elárul minket is,
a függöny mögül leselkedő feketeségben
kacag majd a réseken behunyorító éjszaka,
s leszünk száműzött vándormadarak,
hullám-sirályok zsibbasztó harcban,
egymásba kapaszkodó
kitaszított lelkű csillagok,
sohanélküled szerelemmel
a hajnal-óceán peremén összeolvadva.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen