Avi Ben Giora. : Anda – VII. rész

Nyomtatás

VII.

Késő éjszaka volt, mire befejezte a hosszú levelet. Háromszor is átolvasta, mire megfelelőnek találta az elküldésre. Belelapozott még pár osztrák újságba, hátha felfedezi az őt érdeklő cikket, de nem talált semmi ilyet. Beállította mobilján az ébresztőt, és elment lefeküdni. Nyugtalanul aludt és korán ébredt. Már talpon volt, amikor meghallotta a mobil ébresztőjét. Először meg is ijesztette egy kicsit, hogy valaki keresi telefonon, de amikor a kezébe vette, megnyugodott, hogy csak az ébresztő. Gyorsan összekapta magát, és rohant is a buszmegállóba, hogy idejébe beérjen a munkahelyére. A buszon idegesen kezdett kotorászni a táskájában, mert nem volt egészen biztos abban, hogy az érettségi bizonyítványát este beletette–e a táskájába. Megnyugodott, benne volt. Már hét előtt beért, rögtön át is öltözött és beállt árút feltölteni.

Főnöke üdvözölte és megkérdezte, mennyi ideig tart, amíg befejezi.

– Nyitásra fel lesz töltve az összes regál.

– Akkor nyolc után öltözz vissza, és gyere az irodába. Már szóltam a „nagyfőnöknek”.

Fél kilenckor ott volt az irodában.

– Itt a bizonyítványom is – nyújtotta át.

– Majdnem kitűnő! Miért nem mentél továbbtanulni?

– Mentem volna én, de a sors közbeszólt.

Nagyvonalakban elmesélte eddigi hányadtatásait, de az utóbbi kalandjáról hallgatott.

– Most ennyi. Majd máskor elmondom a folytatást is, aminek még nincsen vége.

A hallottak alapján a főnöke szemében nagyot nőhetett Anda.

– Kérlek, meséld tovább, mert ez nem mindennapi történet.

– Pontosan ezért nem mesélek tovább.

Közben megérkezett a küldöttség is a „nagyfőnök” kíséretében. Kölcsönös bemutatkozás után körbevezették a vendéget az üzleten, és közben persze egyfolytában Anda tolmácsolt. Amikor visszamentek az irodába, a német nagyon meg volt elégedve, megkapott minden információt, amire szüksége volt.

– Kedves fraulin Anda – kezdte. – Nagyon köszönöm a kitűnő kalauzolást, gratulálok a német nyelvtudásához. Remélem, fogunk még a továbbiakban is együtt dolgozni, mert ez megoldja a kommunikációs problémáinkat, amik eddig felmerültek. Meghívnám Berlinbe a cég központjába, és majd ott egyeztetjük a kapcsolatunkat a jövőre nézve.

A tanácskozást végig Anda tolmácsolta.

– Akkor a viszontlátásig – búcsúzott el tőle az üzletember.

A nagyfőnök intett Andának, hogy maradjon.

– Köszönöm, és gratulálok is. Ez azt jelenti, hogy hamarosan új munkaköre lesz. Nem tudom van–e érvényes útlevele. Ha nincs, akkor mi azt sürgősségi alapon el tudjuk intézni. Még arra szeretném megkérni Popescu kisasszony, hogy délben jöjjön be hozzám a központba, mert néhány dolgot meg kell beszélnünk. Ne ijedjen meg, az egész csak formaság, mivel a mai naptól más státuszba kerül a cégnél.

Anda azt hitte, álmodik.

– Köszönöm szépen önöknek.

– Önmagának köszönheti, örülök, nagy segítségünkre volt a német tudása, nagyrészt ennek köszönhetjük, hogy az üzlet létre is jött. Amíg a német üzletember itt lesz, szükségem volna a tolmácsolására, ezt megbeszélem a közvetlen főnökével, hogy mentse fel eddigi beosztásából.

Amikor elköszönt a boltvezetőtől, az még néhány jó tanáccsal próbálta ellátni.

– Öltözz fel csinosan Anda, megcsinálhatod a szerencsédet.

– Rendben főnök, ámbár nem tudom miért kéne átöltöznöm.

– Tudod, a régi időkből begyepesedett mondás, hogy egy nő minél többször öltözik át, annál kívánatosabb.

– Engem ne kívánjon meg senki, mert abból csak gondok lehetnek.

– Na, nem vitatkozom veled – kacsintott rá a főnök. Menj, ahogy gondolod.

– Mikor jöjjek vissza?

– Minek? Biztos vagyok benne, amíg ki nem utazol, már a vezér mellett kell lenned.

– Annak már előre nem örülök. Gondolhat rólam, amit akar, de én nem az a típus vagyok, aki hajbókol a főnökének, hogy új beosztáshoz juttatott.

– Szó sincs ilyenről! Csak végezd jól, amivel megbíz. Különben családja van és nagyon „agilis” a felesége. Más nem hiányozna neki, mint hogy hírbe kerüljön, és terjesszék róla a pletykát. Kidobná a neje, hogy a lába nem érné a földet.

– Voltak, és lesznek még csodák – kuncogott a lány.

Hétköznap volt, az utcákon rengeteg volt a járókelő. El is gondolkozott magában, hogy mi van ma, hogy ennyi ember csak úgy sétál az utcán, mintha legalábbis munkaszüneti nap lenne. A busz is zsúfolt volt, alig bírt rá felszállni. Két megállót kellett utaznia, ott átszállni, de egy örökkévalóságnak tűnt az utazás odáig is. A másik buszra sokan vártak már, de csak nem akart jönni. Arra lett figyelmes, hogy a megállóval szemközti parkolóba beáll egy Mercédesz. – Hasonló, mint amilyen Alexnek van – ijedt meg, aztán nyugtatta magát. – Ugyan már, rémeket kezdek látni. Ennyi idő alatt csak nem akadtak a nyomomra? Miért jönne itt keresni, hiszen aki innen kiszabadult, hiába más már a rendszer, az örül, ha nem kell visszajönnie. – De azért nem vette le a tekintetét a parkolóban álló autóról. Nem látta a sofőrt, mert az ki sem szállt. Rossz érzései egyre azt diktálták, hogy valaki követi, figyelik minden lépését.

 Tanakodott, mégis mit csináljon, ha tényleg Alex vagy G. emberei rátalálnak. Kérjen védelmet a rendőrségtől? Ki fogják nevetni, és hülyének nézik. Egy szavát se hinnék. Mit sem változott a rendőrség. Régen is csak akkor mentek ki egy helyszínre, ha már vér is folyt. Miért lenne most más a helyzet? Ha tényleg ők azok, akkor meg kell próbálni minél hamarabb lerázni őket. Ha mégsem tudja, akkor mi lesz?

Nyugalmat erőltetett magára és felszállt az éppen beérkező buszra.

Ahogy a busz elindult, a Mercédesz is kezdett lassan kigurulni a parkolóból, és besorolt a busz után.

– Tehát mégsem tévedtem – futott át agyán a rémület.

   Szerencsére a központ nem egy kieső kerületben volt. Remélte, csak nem lesz erre veszélyben. Bement az épületbe és kérte a portást, szóljon fel a vezérigazgatónak, hogy megérkezett. Fél szemével az utcát figyelte, feltűnik–e a Mercédesz, de nem látott ki rendesen, hogy az utcát beláthatta volna. Pár pillanatot kellett csak várakoznia, mert hamarosan visszacsengettek a titkárságról, hogy vezessék fel Popescu kisasszonyt az irodába.

   Járt már itt, amikor bejelentkezett, hogy szeretne a cégnél dolgozni. Akkor megígértek neki mindent, hogy tanulhat tovább, és semmi sem lett belőle. Csak nehogy most is úgy legyen. Amíg szükségük lesz a német tudására, addig sütkérezhet, aztán elfelejtik. Ám eszébe jutott a német üzletember mondata, ami azt sejtette, hogy már nemsokára a német cég alkalmazásába fog kerülni. A „nagyfőnök” már várta, és maga ment elé, mikor belépett az irodájába.

– Bocsánat, kicsit előbb érkeztem – kezdte a szabadkozást, de nem tudta befejezni a mondatot.

– Nagyon jó, hogy itt van, Maga nélkül, már nem tudunk megmozdulni sem, mert én valahogy elboldogulok a némettel, de az kevés. Ma este utazik vissza a németünk, addig szükségem lesz magára. Természetesen erre az alkalomra külön juttatásban részesítem.

Az irodából egy luxus étterembe mentek, ahol megebédeltek. Anda és Wolf, a német üzletember nagyon jól elbeszélgettek egymással, és néha–néha belevonták a társalgásba a „nagyfőnököt” is, aki abszolút jól érezte magát, hogy nem neki kell kínlódnia a némettel. Wolf elmesélte, hogy Düsseldorfban él, és nem régen került ebbe a munkakörbe. Harminc éves múlt, üzletkötői diplomája és nemzetközi kapcsolatai vannak.

– Ma este már vissza kell repülnöm – mondta Andának. – Nagy kár, mert szívesen maradnék már, hogy megismertem magát.

Anda nem sokat mesélt magáról, csak megemlítette a gyerekkori megpróbáltatásait.

Az este folyamán elfogyasztott alkohol mellett pertut is ittak.

– Akkor te tulajdonképpen teljesen egyedül vagy, és magadat tartod el.

– Nagyjából igen.

– Miért csak nagyjából?

– Mert sokat köszönhetek a szerencsének is. Pártfogásába vett egy kedves hölgy, és ha ő nem segít rajtam, most nem itt ülnék. Most meg, hogy rajtam kívül nem volt olyan, aki beszéli a németet. Romániában inkább a francia nyelv, amit tanulnak az iskolában.

– A szerencse nem jön önmagától, elé kell menni, és tenni is kell érte elég sokat, hogy melléd szegődjön, és melletted is maradjon. Mennünk kéne. A főnököd nagyon unja, hiába is mosolyog nagyokat. Már semmi dolgom itt. Amit kellett azt elintéztük, most már csak a repülőtérre kell kimennem, hogy visszarepüljek. Spórolni kell, és egy nap szálloda és ellátás, az nem kis pénz, még ha nálatok számunkra olcsóbb is az élet. Este kilenckor indul a gépem. Késő este lesz, mire hazaérek, és másnap persze már munka vár rám. Ma még valamit látni szeretnék a városból.

– Akkor van még egy kevés időnk. Szívesen megmutatok még néhány nevezetességet, ha érdekel.

– Ez így jó is lesz.

Fizettek és visszamentek az irodába. A nagyfőnök belátta, hogy most már rá nincs szükség, mert már lezárták az üzleti részeket, és a német a „szórakozásnak” akarja átadni magát, a maradék kevés idejében.

– Anda! Azért holnap reggel jöjjön be hozzám, hogy megbeszéljük a továbbiakat.

– Természetesen. Nyolcra itt leszek.

Jó szórakozást kívánt a fiataloknak.

Még nem köszöntött be a nyár, de így is kellemes volt az idő. Gyalog sétáltak egy darabig a belváros felé.

– Mondd Wolf, vannak a csomagjaid?

– Milyen csomagjaim? Ez az egész holmim, amit magammal hoztam – mutatott a vállán imbolygó táskára. – Még ez is sok, de üres kézzel nem utazhat manapság az ember, még ha csak egy napra is megy el.

Miközben átvágtak egy téren Anda észrevette a Mercédeszt.

– Keresek egy taxit és körbejárjuk a várost. Utána meg ugyanazzal ki is tudsz menni a repülőtérre.

– Kikísérnél? Te vagy az idegenvezetőm, teljesen rád bízom magamat.

Anda keresett egy üres taxit. Kicsit hosszasan beszélt sofőrrel románul, aztán beültek. Először kicsit borsos árat akart számolni a taxis, mert azt gondolta, ez valami kis „konzum hölgy” , aki megcsípte a napi paliját, és  akart volna ebből ő is kanyarítani. Végül megállapodtak, hogy kap ötven eurót, ha kicsit furikázik velük a városban, utána kiviszi őket a repülőtérre.

Még nagyobb volt a forgalom, éppen kezdődött az esti csúcs, amikor is az emberek hazafelé tartanak a munkából. Nem zavarta őket. Kényelmesen, autóból mutogatta Anda a város nevezetességeit. Közben bele–belesandított a taxi visszapillantó tükrébe, hogy a Mercédesz a nyomukban van–e. Ott volt…

– Mennyi idő, amíg kiérünk a repülőtérre?

– Normálisan nem több, mint egy fél óra, de most, a dugók miatt több is lesz. Ne aggódj, megbeszéltem mindent a sofőrrel.

– Anda, ne vedd tolakodásnak, de szeretnélek meghívni már a hét végére, hogy ne kelljen rögtön a munkával kezdened hétfőn. Nálam van hely, nagy a lakásom. Tényleg ne vedd tolakodásnak! Én őszinte vagyok hozzád. Tetszel nekem! Nem szeretek sokat beszélni és „tenni a szépet” egy lánynak. Lehet, hogy a „lerohanós”, célratörő stílusom miatt nem találtam eddig partnert, de én már csak ilyen vagyok.

– Már megbocsáss, de alig egy napja ismersz. Honnét tudnád, ki vagyok, mi vagyok, és én eleve nem szoktam egy napos ismeretség után senkinek a lakására felmenni. Hiába vagyok én keleti, nem szoktam ágyába–bujással meghálálni egy munkalehetőséget annak, akitől a jövőben függök majd. Az nem én vagyok.

Ahogy beszélt egyre jobban kivörösödött, mert titkon tetszett neki a férfi, de Wolf gyors tempója váratlanul érte.

– Anda! Erről szó, sincsen. Én nem ilyen vagyok. Őszintén mondom neked, nem az olyan munkaadó és munkatársi viszonyra gondolok. Mindig is utáltam az olyat. Téged elég volt meglátni ma, és egyből megszeretni.

– Kösz’ a bókokat, sajnos már volt részem hasonlóban és kellemetlenül végződött. Nem akarok róla beszélni, ha nem muszáj. Ha te őszinte vagy, akkor én is az leszek. Te is tetszel nekem, de most ez egy kicsit gyors nekem. Ám legyen, ha úgy gondolod, küldj jegyet, és vasárnap reggel el is repülök, a többit később meglátjuk. Persze a főnökeimmel tisztáznod kell, mert még ugye náluk vagyok munkaviszonyban.

– Nálam nem leszel alkalmazott! Sajnos nem az enyém a cég. Én is csak alkalmazott vagyok, akárcsak te. A különbség annyi, hogy vannak alárendeltjeim, akik nekem dolgoznak. Te sem leszel kizárólag az én beosztottam, hanem a cégé, de hozzám beosztva.