A harcos félig ájultan hevert a Hegy egyik barlangjában. Kábult agya megpróbált rendszert teremteni a hagymázas lázképek között, mérsékelt sikerrel. Kétségbeesetten próbált megragadni minden értelmesnek t?n? emléket, hogy majd abba kapaszkodva próbáljon meg kimászni az eszméletvesztés éjfeketébe üvölt? kútjából. Az eszmélés felvillanó pillanataiban szeme kétségbeesetetten kutatta barlangja falait, hátha lesz hova vetni képzeletének horgonyát, s elindulni a történetben, talán még végére is érni. Jó darabig nem járt sikerrel, vissza-visszahullott a kútba, mígnem akaraterejének pattanásig feszített láncaival sikerült lehorgonyoznia egy emléknél…
Akkor már egy ideje külön barlangban élt, elege lett a … falu szabta korlátokból, megelégelte a számára kiutalt barlang korlátait, azt, hogy barlangrajzai id?r?l-id?re elt?ntek, vagy csak másnap jelentek meg, mikor rágondolta ?ket a falra, vagy éppen nem t?ntek el, mikor letörölte ?ket, számtalan kellemetlenséget szerezve ezzel alkotójuknak. Persze leckének ez sem volt utolsó, kezdte megtanulni, hogy csak azt gondolja a falakra, amivel nem tudnak visszaélni mások.
Költözése nem tette elszigeteltté, továbbra is látogatta … falu barlangjait, id?vel ?k is be-betértek hozzá, barlangja nyitva állt mindenki el?tt. Ott, a falu barlangjai között talált rá a királyn?re is.
Különös találkozás volt. A már ismert barlangok falain találkozott el?ször a királyn? telérjével, majd engedve kíváncsiságának meglátogatta a királyn? barlangját. a harcost leny?gözte a királyn? barlangjának fensége, a hódolók tömege, a csillogás, s a kedves szavak, mikkel az uralkodón? fogadta ?t, az egyszer? harcost. Kétkedés nélkül csatlakozott ? is a hódolókhoz, s itta úrn?je szavait, vakon hitte, azok mind igazak. Olykor elkísérte a barlangon kívülre is, páradmagával követve az imádott királyn? naperny?jét, tágra nyílt szívvel fogadva mindent, mi t?le jött.
Teltek a hónapok, a harcos pedig töretlen hittel és szeretettel csüngött úrn?je szavain, s h?séges kutyaként leste parancsait, mik sokkalta inkább t?ntek – akkor még – kéréseknek. A királyn?nek szokása volt elvonulni, ilyenkor senkivel nem állt szóba, s alattvalóira a sötétség reszket? magánya borult. Voltak, kik dacoltak akaratával, ellent mertek mondani neki, s volt oly balga is, ki ennek hangot is adott. A harcos pedig harcolt, hisz ez volt a dolga, az élete. Kétkedés nélkül, vakhittel vívta meg háborúit más barlangok lakóival, soha nem kérdezve a másik felet, hogy kíván-e az háborúzni. Neki elég volt úrn?je szava.
Az emlékek lassacskán visszaadták a jelen formáit és hangjait, s a harcos lassacskán elérte a kút peremét. Eszmélésének els?, elsodró érzelme a harag volt. Most már emlékezett: földre sújtotta ?t egy hátulról érkez? csapás, amit leginkább csak magának köszönhetett, hisz bízva fordított hátat, pedig megtanulhatta már harcokkal töltött évei alatt, hogy ne bízzon, különösen azokban a lényekben ne. Ott hevert hát a saját mocskában, fetrengve az önvád kínzó ostorcsapásaitól. Reménykedve nyújtotta kezét a királyn? felé, de az észre se vette szenvedését, fejét felvetve lökte félre a vérmocskos kart.
Hogy is vehetné hasznát egy királyn? egy földresújtott harcosnak?
A harcos lassacskán épült fel sebeib?l, de leginkább lelke fájdalma volt az, mi kínozta. Életét kockáztatta, vérét hullatta a királyn?ért harcai során, de már tudta, eszköz volt csupán. Most már feleszmélt, s döbbenten látta az igazságot, a királyn? valója a maga nyers ?szinteségével tárul döbbent szemei elé.
De ez már ismét egy másik történet…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Goór Szilárd
