A nyár első napja szúrós erős fénnyel árasztotta el a várost. Hivatalosan nem ez volt a nyár kezdete, de Katának külön belső naptára volt. Ő ezt a napot érezte először nyárnak. Persze nem volt ebben a napban semmi különös, az autók és az emberek ugyan olyan eltökéltséggel igyekeztek céljuk felé, mint tegnap, de Katalin a levegőben érezte a változást. Idén nem tudott örülni ennek a napnak. Valami langymeleg erjedést érzett lelkében, amely úgy emésztette őt, mint az idő a kamrában felejtett burgonyát. Mindent úgy tett, mint eddig, de belül már nem érdekelte semmi. Valami nagy ürességet érzett, amit nem tudtak feltölteni már a régi barátok sem, és az a sok zöld sem, aminek a látványára úgy vágyott egész télen. Menni akart. Elmenni innen, elmenekülni a semmi elől a valamibe. Nagyanyó jutott az eszébe, akire mindig ölelő melegséggel tudott gondolni, akinek mesebelien szép háza van, és akkora kertje, hogy el lehet benne tévedni. Most egy kis fényt érzett magában, amit hamar kioltott egy kérdéssel, hogy -mit keresek én ott?? Nem tudta a választ, ez újra visszazökkentette a semmibe, de érezte, hogy akkor is mennie kell. Menni, hogy valami történjen, el innen a sok együgyű városlakótól. Az a sok ember csak elárasztja az utcákat, mennek, mintha kötelező lenne, és a kávéházak teraszán dohányoznak, hangosan nevetgélnek, és azt hiszik, hogy élnek. Pedig dehogy élnek. Csak ellesték másoktól, hogy miként kell viselkedni, és ők is ugyan azt teszik, mint az elődeik. Talán még soha nem gondolkoztak el azon, hogy mi az élet, csak jönnek-mennek és teszik a dolgukat, amit egy láthatatlan forgatókönyvben írtak elő nekik. Kata már elgondolkozott az életen, de még nem találta meg a választ. Valami sejtelmes ködben ott lebegett a cél, maga a megoldás, és néha még közelített is hozzá, de mostanában csak egyre távolabb érezte magát az értelmes léttől. Telefonon megkérdezte a menetrendet. Indult vonat, nem is sokára. Hamar becsomagolt, hívott egy taxit. Nem volt képes buszra szállni. Fizikai taszítást érzett az emberekkel kapcsolatban, és volt, hogy egyszer hányingere is támadt a tömegtől. Gyorsan megvette a jegyét, felszállt és az ablak mellé ült. A vonatos emberek mások. Még a városi ember is megváltozik, ha vonatra száll. Ennek a járműnek van valami varázslatos hatása, ami összehozza az embereket. A rohanókat lelassítja, és még a morcosak arcára is képes mosolyt tenni. Már is jobban érezte magát és eszébe jutott egy régi játék, amit utazások közben szokott magában játszani. Nézte az arcokat és megpróbálta kitalálni, hogy kit hogy hívnak. Voltak Józsefes arcok, Pistásak, de Évásak és Erzsisek is, de voltak, akiknek biztos, hogy valami kacifántos nevük van. Most is látott egy lányt, akit legalább Fruzsinának, de lehet, hogy Friderikának hívnak. Elindult a vonat. Szépen lágyan, nem úgy, mint egy busz, vagy egy villamos, ami akkorát lök az utasokon, hogy mindig kapaszkodni kell. Lassan elfogyott az a sok sínpár, ami mind a pályaudvarra vezetett, csak egy maradt, amin gurultak. Soha nem látott külvárosokon mentek át. Azt gondolta, hogy ezek a házak csak díszletek, mert ilyet nem látni soha, csak a vonatablakból. Azután ezek is eltűntek, csak mezők és rétek jöttek és kanyargós földutak, amik a végtelenben indultak és talán oda is tartanak. Nagyanyó nem lakott messze, de ez a másfélórás utazás elbágyasztotta. Kellemes félálomszerő állapotba került, olyan -minden mindegy? érzés fogta el, ami jó volt. Leszállt, vállára kanyarította nagy piros sporttáskáját, amit még félig sem pakolt meg. Könnyű volt a táska és könnyűnek érezte magát is. Nem is kereste a buszmegállót, gyalog indult neki a falunak. Nagyanyó az utolsó házban lakott. Nem volt messze, de ha kétszer ennyit kell gyalogolni, akkor is ezt választotta volna. Nyikorogva nyílt a kertkapu. A ház és a kerítés közt egy arborétum terült el, nagyanyó évtizedek alatt végzett munkájának eredménye. A futók a lugasra futottak a gyalognövények vegyesen, de még is rendezett sorokban díszítették a kertet. Mindig nyílt valami. A gondos válogatás eredményeként, a kert tavasztól késő őszig virágzott. Táskáját ledobta a kis előtérben és a -Szia nagymama! – kiáltására várta, hogy honnan érkezik a válasz. A konyhából hallatszott, a -Gyere kis unokám, itt vagyok!
– Gyere, adj gyorsan két puszit, nem tudlak megölelni, mert ragacsos a kezem. – mondta nagyanyó.
– Mit sütsz? – kérdezte Kata álmélkodva.
– A kedvencedet. – jött a válasz, teljes természetességgel.
– De nem is tudtad, hogy jövök!
– Dehogynem! Na gyere, ne lábatlankodj, inkább segíts! Fogd ezt meg…. – és már együtt fejezték be.
Miután betették a tepsit a sütőbe, nagyanyó levette a kötényét és leült.
– Na mesélj, mi van veled! – mondta, és a szoba megtelt nagyanyóval, aki csak rá figyelt.
Kata elmondott mindent, még az elmondhatatlan érzéseit is megpróbálta szavakba önteni.
Nem érezte, hogy mennyi idő telt el, nagymama nem szólt közbe, csak akkor, amikor már a sütemény illata teljesen betöltötte a kis konyhát.
– Most akkor kivesszük! – mondta és felállt.
Kivette, felszeletelte, és egy rózsás tálra szépen elrendezte, de még hagyták, hogy kihűljön.
Aznap nem válaszolt semmit arra, amit Kata elmesélt magáról. Inkább az életéről mesélt, és régi nyarak emlékeiben felsejlő barátairól, akiket szépen elhanyagolt. Kata minden volt ismerősét megemlítette, csak Feriről nem ejtett szót. Talán nem is baj, gondolta. Nagyon szép volt az a nyár, de annak már vagy hat éve. Az úgy szép, ahogy emlékszem rá, nem is kell bolygatni.
Régen nem aludt már olyan jót, mint aznap este. Távol a megszokott ágytól ez ritkán fordult vele elő, de most csodásan ébredt. A konyhában már ott várta a reggeli és nagyanyó. Megvárta, amíg megeszi, azután kezdett csak beszélni.
– Tudod, amikor nekem nyomta valami a lelkemet, én mindig kimentem a földre és elfoglaltam magamat. A földdel és a növényekkel foglalkozni jó, engem mindig meggyógyított. Gyere csak! – elindult a hátsó ajtó felé, ami ház mögötti földhöz vezetett.
Kitárta az ajtót és Kata elámult. Végeláthatatlan eperföldet látott.
– Nagyon jókor jöttél, már nem bírom egyedül a munkát. Itt egy kapa, gyere, megmutatom, hogy miként kell!
– De..!
– Nincs -de?! Indíts!
Keservesen telt el az idő délig. A szerszám alig akart úgy mozogni, ahogy nagyanyó kezében, és a dereka is kezdte végleges állapotnak tekinteni a hajlást. Délbe végre kiegyenesedhetett, amikor egy távoli hang elérte, ami azt mondta, -ebéd?. Nagyanyó csodásan főzött. Nem evett még egyszer sem olyan házi, vagy éttermi ételt, amely a nyomába ért volna az övének. El is felejtette evés közben a földet, a gazokat, a kapát és a fáradtságot is. Viszont amikor befejezte és megtörölte a száját, újra eszébe jutott minden.
– Mama! Csak két sorral végeztem fél nap alatt, és vagy negyven van. Legalább tíz nap, amire befejezem.
– Nem baj kis unokám, nem baj! – válaszolta, és közben leszedte az asztalt.
Mivel nem is jött vissza, Kata úgy gondolta, hogy akkor mehet újra kapálni, és már is utálta az egészet. Nagyon rossz volt újra kezdeni, fájt mindene. Miért jöttem én ide, miért nem egy edzőterembe mentem, vagy futni napokon át? Kérdezte csak úgy magától, és közben észre sem vette, hogy a kapa kezdett barátságba kerülni vele. Egyre pontosabban, és egyre kisebb erővel tudta elérni azt, amit reggel még csak háromszori próbálkozásra. Azután megint csak rosszabbul ment, de rájött, hogy már annyira fáradt, és kezdett sötétedni is, hogy inkább abbahagyta. Még az ötödik sort befejezte, majd betámolygott vacsorázni. Nem érezte az étel ízét, csak a távolba meredt, szeme előtt a kapa végét látta, és eszébe jutott a város is, ami az otthona. Furcsállta, hogy egy nap alatt olyan nagy távolságot érzett maga és az eddigi léte közt, mintha évek óta itt élne. Nagyanyó még invitálta, hogy valami nagyon érdekes vetélkedőt nézzen meg vele a TV-ben, de ő inkább zuhanyozni ment. Fura íze volt az itteni víznek. Nem is kortyolt bele többet, inkább csak a fejére folyatta, és a zúgást hallgatta, amint az átázott hajára záporozott a melegvíz.
A fejére csavart törölközővel ébredt. Kicsomagolta a haját, ami ugyan megszáradt, de soha nem látott kusza formát öltött. Amikor első nap berakta a ruháit az öreg szekrénybe, már akkor látta, hogy két fejkendő maradt a polcon. Nem volt valami jó illatuk, de ehhez a munkához úgy sem kell jobb, gondolta és felkötötte a hajára a szebbiket. Ezzel eltakarta a boglyát, ami a fején díszelgett. Nagyanyó mosolyogva várta a reggelivel.
– Hogy vagy, amikor jól vagy? – kérdezte viccesen.
– Azt nem mondanám, hogy jól vagyok, de a kislábujjamban is érzem, hogy létezem.
– Ez így van jól kis unkám, ez így van jól. – mondta sokat sejtetően, de ezután nem folytatta.
Megreggeliztek és együtt indultak az eperföldre. Nagyanyó két sort is megcsinált, amíg ő egyet, de azután abba is hagyta, elment ebédet készíteni. Estére hét sorral készült el Kata. Büszke volt magára, sikeresnek érezte a napját, és úgy gondolta, hogy másnapra beérheti a nagyanyó tempóját, ha még egy kicsit fejlődik. Ez csak a negyedik napra sikerült, de addig végeztek az egésszel.
– Nos Katus, erre iszunk! – mondta nagyanyó, és elővett egy kétes kinézetű palackot.
Az üvegből vörösborszerő anyag folyt a poharakba, de szebb színe volt, mint amire a palack alapján számítani lehetett. Az íze viszont mindent felülmúlt. Ahogy elfogyott a fele, kiderült, hogy nagyanyó minden témában naprakész. Tudta, hogy mit jelent az, hogy múlti cég, és a globalizációról is volt véleménye. Kiültek a kertbe, és ott folytatták a beszélgetést. Még volt témájuk, de be kellett jönniük, mert dörgött és villámlott, és nagy cseppekben esni kezdett.
Úgy tizenegy fele járt még csak, de inkább aludni tértek. Katus kettőkor arra ébredt, hogy úgy veri az eső a ház tetejét, hogy képtelenség aludni. Nagyanyó is felébredt, a konyhában találkoztak.
– Gyere, együnk valamit, én attól mindig elálmosodok! – mondta, és vágott két szelet kenyeret.
– És talán addig el is áll! – tette hozzá reménykedve Kata.
Nem állt el, sőt egyre fényesebben villámlott, és kopogósabban esett. Visszafeküdtek, de Kata nem tudott aludni. Nagy vihar volt, és még reggel hétkor is esett. Ugyan már nem annyira, mint éjjel, de zápornak még ez is beillett. Kilenc körül reggeliztek, akkora már csak csepergett, és kezdett kissé világosodni is. Csöndben ettek, de közben Kata mindvégig valami csurgás, vagy folyás hangját vélte hallani.
– Nagyanyó! Nem áztunk, be? Hallod azt a hangot, amit én?
– Hallom, de nem tudom, hogy mi ez. – félbehagyták a reggelit, és nyomozni indultak. A ház száraz volt, belülről nem jöhetett a hang. Nagyanyó kinyitotta a hátsó ajtót, és csak annyit bírt mondani, hogy -Kata! Odarohant, de ő már szólni sem bírt. A patakocska, ami a falu határában folyt eddig, most a küszöbükig tolta ki a határait. A házat nem is, de az eperföldet elmosta. A legmagasabb levelek még kilógtak a vízből, de e nővények többi részei az iszapos víz alá kerültek.
Kata becsukta a szemeit, és újra azt az ürességet találta magában, ami miatt elindult ide. Nem érzett semmit, csak fáradtságot. Visszament a szobájába, elvágódott az ágyon, és azonnal elaludt. Üres fejjel ébredt. Nem tudta, hogy milyen nap van, nem tudta hány óra, csak felült az ágyban és nézett maga elé. Egy pár gumicsizmát talált az ágy előtt, felhúzta, nagyok voltak, de ezekben indult el. Mezítláb, a három számmal nagyobb csizmában érdekes járni, de ő csak ment. Nagyanyó nem volt sehol, a ház előtt a járdát sárgás iszapréteg borította. Ránézett a sáros aszfaltra, és arra indult, amerre kevesebb nyom vezetett. Nem akart senkivel sem találkozni. Ment, cuppogott a sár a lábanyomán. Addig ment felfelé, amíg nem bírta már szusszal. Ott leült, és élvezte a napsütést. A lába lucskosra izzadt, lerúgta a csizmákat, lehántotta magáról az izzadt pólóját, kiterített maga alá, és lefeküdt a hegytetőn. A komor felhőkre gondolt, amik tönkre tették a munkáját, de a napsütés, ami áthatolt a szemhéján is, kezdték elkergetni a felhők emlékét. Amikor már csontjáig ért a meleg, nem bírta tovább. Visszavette a még mindig nedves pólót, felhúzta az izzadságtól hideg gumicsizmát, és elindult lefelé. Meleg szél fújt, mintha csak lelkiismeret furdalást érezne a természet, és fel akarná szárítani azt, amit mérgében teremtett. Már sötétedett, amikor hazaért. A vacsora az asztalon várta, nagyanyót a szobájában találta, már elaludt. Kiment a hátsó ajtón, kicsit megkönnyezte a sáros levelő epreket, majd megvacsorázott, és ő is lefeküdt. Csak úgy koszosan, fürdés nélkül. A reggel már későn érte. Nagyanyót már nem is, de az ételt megtalálta az asztalon. Valahogy vonzotta a tegnapi hegy, így hát nekivágott, és a csizmában újra felmászott oda, ahova tegnap. A szél és a meleg elvégezte a munkát. A tegnapi sár megszáradt, és az egynapos lábnyomai kezdtek cserép keménységűvé szikkadni. A napozás most is jól esett neki, de most hamarabb elérte csontjait a meleg. Elég volt! Gondolta alig egy óra múlva, és csodálkozott, amikor felhúzta, hogy a csizma is száraz. Jókedvűen sétált le a hegyről. Vajon mit főzött ma nagyanyó? Talán krumplis tésztát, talán rakott káposztát, találgatott útközben. Amint belépett a házba érezte, hogy valami elkészült, de az illatból nem tudta kitalálni, hogy mi az ebéd. Már majdnem elkiáltotta magát, amikor valaki megelőzte.
– Kész vagyok Erzsi néni! Minden rendben, pont úgy, ahogy kérte. – mondta egy férfihang.
Megállt a fürdő előtt, ahonnan a hang jött, és várt. Nyílt az ajtó, és a kezét törölgető Feri lépett rajta ki életnagyságban. Kata ledermedt, mint aki szellemet lát.
– Szia! – mondta Feri! – Ejha, szebb vagy, mint valaha! – folytatta, és ezt úgy mondta, mintha erre a mondatra készült volna hat éve.
Kata elzsibbadt, a gumicsizma és a fejkendő jutott először eszébe, és az, hogy amúgy is hogy nézhet ki. Megroggyant a lába, és inkább bebotorkált a szobájába. Kissé rendbe szedte magát, és csak remélte, hogy Feri még itt lesz. Még ott volt.
– Te mit keresel itt? – tette fel a kedvesnek nem mondható kérdést Kata.
– A locsolót állítottam be. – mondta Feri.
– A locsolót? Hiszen mindent átáztatott a víz!
– Az igaz, de szükség van a vízre, gyere, megmutatom! – Mondta Ferenc, és a kezét nyújtotta.
Kézen fogva mentek ki a hátsó földre, és úgy is maradtak. A locsoló nagy állványos szerkezet volt, ami sok helyen permetezte a vizet.
– Látod, csak kicsire állítottam, így csak picuri cseppekben ér a víz a földre és a levelekre.
És tényleg, ahogy a víz lemosta a sötétzöld eperleveleket, azok úgy tisztultak, és néhányat már el is engedett a föld. A szemük láttára pattantak ki a földből a levélkék végei, amiket idáig a keményedő sár tartott fogságban. Az a víz, ami ennek előtte pusztított, most újra életet adott. Lassan előtűntek a zöld eperkék is, és magtól dús termés most újra tisztán várta a napsütést.
– Még holnap beindítom egyszer, és csúcs termése lesz nagyanyádnak, azt én garantálom! – mondta Feri, és mosolya közben Kata újra megértette, hogy miért dobban három falu lányszíve egyszerre egy férfi miatt.
A kapuig kísérte őt, és próbált csak a múltra gondolni, és remélte, hogy Feri hamar elmegy.
– Holnap eljövök érted ebéd után, és megmutatom a rétünket! – mondta végszónak Ferenc, és Kata már nem bírt szólalni. A szemét csípte valami, a torkát pedig valami nyomás torlaszolta el. Képtelen volt bármit is jelezni. Amúgy sem lett volna értelme, mert Feri megfordult és elment. Kati csak állt a kapuban, torkára és a szívére rakta a kezét, és a távolodó alakot nézte.
Visszament még a hátsó földre és nézte még egy kicsit a csodát, azt, ahogy a sártengerből újra eperföld lesz. Nagyanyó mellé állt, átölelte és csak annyit mondott:
– Ugye te is látod?
És Kata látott. Hirtelen minden láthatóvá vált számára. Nagyanyó elzárta a vizet, és bementek a konyhába. Valami varázslat az asztalra teremtette a vacsorát. Soha nem érezte ennyire ízesnek a kenyeret, a sonkát és a paradicsomot. Úgy falt, mintha napok óta nem evett volna semmit. Az érzelmek hullámokban csapdosták Kata lelkét. A zuhanyról az eső jutott az eszébe, amikor aludni akart, csak eperleveleket látott. Ha egy pillanatra álmodott, akkor a sáros levelekre záporozó vízcseppek Feri arcát mosták ki a sok zöld közül. Alig aludt, de reggel még is frissen kelt fel. Valami tisztaságot érzett magában, mintha ez a sok víz belőle is kimosta volna a sarat. Tisztán csillogott minden, amit látott, és valami nagy-nagy nyugalom töltötte el. Ahogy befejezték az ebédet, valaki dudált a ház előtt.
– Megjött Feri! – mondta nagyanyó, olyan hangsúllyal, mintha száz éve mindennap így történne.
– Majd jövök! – mondta Kata, egy puszit nyomott a nagymama homlokára, és elment.
Lassan gurultak át a falun. Feri minden változást meg akart mutatni, és elmesélni, hogy mi mindent történt az ott lakókkal. Kata úgy érezte, hogy elvesztette a súlyát és lebeg, és rákapcsolódott valami tudás fonálra, mert amit Feri mond, azt szinte természetes, hiszen ő ezt már tudja. Amikor megálltak a rétjük mellett, Kata egyből a csomagtartóhoz ment, és kivette a pokrócot. Elmosolyodott, mert hat évvel ezelőtt is ugyan ezt a pokrócot hozta el Feri minden alkalommal. Persze akkor még az apjától kölcsönkért kocsin jöttek el idáig.
– Jártál itt azóta? – kérdezte Kata hirtelen.
– Csak egyedül! Válaszolt Feri félreérthetetlenül. – Ez a rét a mienk, csak a miénk. – folytatta. És el kell mondanom, hogy nincs mással rétem és nem is volt, csak veled.
– Na ne mond, hogy nem volt más az életedben!?
– Persze hogy volt, de nem választottunk rétet. Senkivel nem jutottam el idáig, ha érted.
– Értem! – mondta Kata, és elindult a derékig érő fűbenn. – De honnan tudtad, hogy eljövök veled ide?
– Amikor tegnap megláttalak, úgy éreztem, mintha csak egy napig nem láttuk volna egymást. Úgy tűnt, hogy az a hat év csak egy álom volt, és nem is történt meg. Azt reméltem, hogy talán te is így érzel, és ha így igen, akkor eljössz,…. és itt vagy.
Kata leterítette a pokrócot, kicsit lenyomogatta, mert feltartotta a fű, majd lefeküdt. Az eget nézte, majd Ferit, aki fölé állt.
– Hihetetlen, hogy újra itt vagyunk, de még is olyan természetes! – mondta, majd ő is lefeküdt.
Nézték a kergetőző madarakat, majd szavakkal szeretkeztek, azután a kezeikkel és végül egész testükkel szerették egymást.
A rét visszafogadta őket, rejteket adott, és ha járt is arra valaki, csak a hullámzó fűszálakat láthatta.
Kata ott maradt nagyanyónál. Most már vissza tudott volna menni a városba, most már nem zavarta volna semmi, de nem látta okát annak, hogy hazamenjen.
– -Haza?? – kérdezte magától. – De furcsa! – távoli kis pontnak érezte a városi lakását, amiről csak az jutott eszébe, hogy mennyire tele lehet a postaládája.
Nagyon sok eper termett. Alig győzték szedni. A délelőtt mindig a szüreteléssel telt.
Amikor nagyanyó elkészült a főzéssel, a megszokott módon kiállt az ajtóba, és elkiabálta magát:
– Gyertek ebédelni!
És ők mentek. Nagyanyó még mindig kiválóan főzött, de ők sokszor azt sem tudták, hogy mit esznek, mert csak egymás szemébe néztek. Csak azt tudták, hogy a másik közelsége elég a boldogsághoz
Nagymama leszedte az asztalt és közben csak annyit mondott:
– Egy jó nagy zivatar néha mikre képeső – de ezt ők talán nem is hallották.
