Két döbbenetes élménnyel búcsúzott a gyerekkor.
Világos volt, amikor felköltött anyám. Egész éjjel lecsavart lánggal égett a petróleumlámpa.
– Virrasztottam, apád arra kért: „Ne fújd el, nekem már nem sokáig világít…” – mondta kés?bb.
Nagykiterjedés?, csupaf? puszta. Határtalansága körkörös és az ég kékjébe vész. Meghitt otthonosság érzete tölt el; e helyen örökké szamárkóró terem, amott kikericsek, az Agyagosnál tenyérnyi nádas.
Sz?rén ülöm a vágtató paripát, hatalmas tomporában micsoda er?k! Versenyfutás? Gyorsabbak vagyunk a szélnél…
Minden átmenet nélkül, hirtelen lassul a vágta, el?bb poroszkál, majd csak vánszorog a szürke.
Kúthoz értünk. A földön vagyok. Értetlenül nézem – ismeretlen kút az annyira ismer?s pusztán. Hogy kerül ide? Mélyébe nézek, nem is kút ez, füvekkel, indákkal, mohákkal borított, víztelenül tátongó sötétség. Semmi nem figyelmezteti az erre járót a veszélyre…
Lovam er?tlenül rúgkapál – ez már a vég! Magamban érzem, amint egyre fogy ereje. Bal kezemmel támasztom fejét, jobb kezemmel két értelmes szeme között a homlokát simogatom. Szempillái felnyílnak-lecsukódnak, hálát küldve küzdenek a halálos súllyal. Kínos tehetetlenség, annyira szeretnék valamit tenni érte… Megmenteni! Mondanám, szeretlek! Ne menj el. Ne még! A reménytelenség elfásít, letargiában, nyögni sincs er?m…
Sírok? A remeg? orrcimpából az utolsó, gyenge lehelet-párák csapódnak arcomra.
– Sanyikám… Apa… Meghalt apa…
Szemem nyitom, s látom, fölém hajolva anyám beszél gyengéden, nagyon gyengéden.
Álomból ébredve, riadtan állok a döbbenetben. Ez hát a halál?
Nézem a hozzám legközelebbiek egyikének viaszsárga arcát.
Moccanatlan-nyugodt.
Örökre.
Apám halálát nem sokkal megel?zte egy másik, szintén megrázó, negatív élmény.
Battonyai Gizivel aranyes?ért mentünk a közeli erd?szélre, nagybeteg apámnak virágért. Gizi velem egyid?s, a harmadik szomszédunkhoz, Skrob Bélához menhelyr?l kihozott, de helyes lány. Néha átjött hozzánk. Válogatva az ágak közt, egymáshoz értünk. Az érintést?l felvillanyozódva, er?s vonzást éreztem iránta, látva, kedvesen beszél hozzám. De nem arra figyeltem, mit mond, hanem er?s, meditálós gondolat tartott fogva, az, nem birtokolhatom ?t teljesen. Azért nem, mert nem hallom hangját, ezeket a csodálatosnak képzelt légrezgéseket, amelyen egész lényének lénye játszik. A hangok világa nem lök-ránt hozzá a megingás pillanatában. De másokhoz sem!
Akkor, de máskor sem éreztem szánalmat, utálatot, netán sajnálatot magam iránt. Ilyen vagyok és kész!
Ma már tudom, a vakság a tárgyaktól, színekt?l választ el, a mozgáskorlátozottság a tér uralásától, a hangok hiánya az emberekt?l.
Ráeszméltem ott, Gizi mellett a végtelen csendben, hogy hiába vagyunk testközelben, hiába érzem illatát, b?rének melegét, leheletét, ahogy beszél hozzám, nem teljes a csoda, létem az elmondhatatlan árvaság. Ebben az árvaságban csupán a feszültség az enyém, ahogy igyekszem szájmozgásáról megérteni közölnivalóját. És ez a magam feszültsége olyan távolivá teszi ?t! (A hang érzékletesebb, jobban emlékszünk rá, mint a látottakra, hiszen a hang óriási hatást gyakorol az emberre. Erre akkor döbbentem rá, amikor, hosszabb id? után ismer?s jött hozzánk. Megismer, Erzsike néni? – kérdezte anyut. Anyám nézte, nézte, aztán azt mondja, sajnos, nem, de a hangja olyan ismer?s!)
Éppen a hangok hiányából ismertem fel, hogy más dimenzióban élek, küzdök, próbálom magam önmegvalósítani. Néha úgy tetszik, régi, ?seim által hallottakat hallok vissza. Amikor ezen a dolgon rágódva, mélypontra jutok, azt mondom magamnak, hogy feleslegesek a hangok, mert végs? soron az élet dolgai sem fontosak. De tesszük a ránk szabottakat, mert tennünk kell!
Ez a felszabadító öntudat különös nyugalommal töltött el. A csendet pajzsként is használhatom – szóval nem sérthet senki! Jól megjegyeztem és – igyekeztem elfelejteni. Nem nekem találták ki a fejét homokba dugó strucc szerepét. Nem beszéltem én err?l senkinek, ám egyik f?nököm, a szolnoki Nyomdában, rátapintott a lényegre, mondván, ha nem akarod, hogy idegesítsen, egyszer?en elfordítod attól a fejed, aki beléd akar kötni. Rá sem hallgattam, mert hát ez a f?nököm furcsa ember volt, ha telefonhoz hívták, ha ott csörgött íróasztalán, akkor sem vette fel soha a kagylót. Egyszer megkérdeztem, miért? Azt mondta, elvb?l. Ha valaki valamit akar, jöjjön ide, szereti látni az illet? arcát, testbeszédét, amikor fontos dolgok kerülnek szóba.
Az er?sek nyugalma ült arcán, mint apámén, amikor csonttá soványodott, áttetsz? kezébe adtuk az aranyes? csokrokat. Itt remeg el?ttem az emlék káprázatában.
Itt jegyzem meg, játékokban, sportban mindig szerettem részt venni. Kezdetben kis nehézséggel jár a különböz? játékok szabályainak értelmezése, betartása, de aztán lehet próbálkozni. Nem adhatja át nekünk senki, magunknak kell megszereznünk a tudást.
Amir?l manapság sok szó esik, mint a kisebbségi érzés, kirekesztettség – nekem ismeretlen fogalmak. Fogjuk rá, azért, mert amir?l nem tudunk, az nincs, még akkor sincs, ha rajtunk történik meg.
Az ?szinteség, az igazságérzet néha nagyon indulatossá tud tenni, haragudni azonban nem tudok. Természetem tartózkodó, sokszor szándékosan nem figyelek, nem kívánok tanúja lenni olyan dolgoknak, amik meghaladják ízlésem, t?réshatárom. Tisztában vagyok a viszonyok fontosságával-hiábavalóságával. Egy bot két vége. Iskolán kívül igazán kevés fiúval éreztem jól magam. Valamilyen okból közelebb álltak hozzám a többinél Varró Laci, Varró Pali, Horgos Jancsi, Mérész Misi, Vasas Jóska; ?k a hallgatásukkal is „beszélni tudtak”.
Barta Kálmánt gyakran láthattam a nagyszüleinél, vagy a szomszédba, nénjénél, Varró Jóska bácsiéknál. Úgy tizenhárom évesek lehettünk, iskolába menet eldicsekedett, hogy ? is ír! Nagyalakú, spirálos füzetet vett el? táskájából s mutatta. Unatkozom – ez volt a cím. Mit csináljak? – ennyit tudtam csupán elolvasni, mert dugta vissza a füzetet. Jó harminchárom évvel kés?bb, a megjelenést követ? évben küldte el nekem els?, verseket és m?fordításokat tartalmazó kötetét. Jól esett a nekem ajánlott, rólam és családomról szóló szabad vers!
Kálmánról jut eszembe nagybátyja, K?szegi Sándor. Jóvágású, értelmes parasztember, a tsz-id?kben brigádvezet?. Nagyon becsületesen végezte munkáját és igen csak haragudott azért, mert sem ?, sem mások gyakran nem találták az alkalmazotti vezérkart, ha ügyes-bajos dolgaik intézésére betértek az irodába. Az elvtársurak éppen a közeli kocsmában múlatták az id?t.
Megunta egyszer a dolgot. Stráfkocsit s két embert az iroda elé rendelt, felpakoltatta az íróasztalokat és a kocsma elé vitette.
Mondanom se kell, lett aztán ribillió!
Az eset után leváltották, Tápiószecs?re helyezték, az ottani tagság pedig megválasztotta tsz-elnöknek.
További sorsáról Kálmán nagyszer? könyvéb?l, az Agglegénybef?ttb?l olvastam.
F?leg apám halála után, bár nem túl gyakran, átjártunk Szijjártónéhoz, szomszédolni. A Népbolttól második, szoba-konyhás kis házban laktak, unokájával, Csomor Erzsikével. Lámpagyújtás után, a hosszú téli éjszakákon kártyáztunk, olvastunk, beszélgettünk, vagy valami társasjátékkal múlattuk az id?t, körülülve a konyhaasztalt. Az ötvenes évek végén költöztek ide, Újszilvásra a Jászságból Zakarék. Pont a Népbolt melletti kis házat vették meg. A t?lünk nem sokkal id?sebb két fiú, Sanyi, de f?leg a fiatalabbik, Karcsi, jobban ráérvén, érdekesebbé tették az esti együttlétet. Sanyi különösen szerette, szereti máig a könyveket bújni, akkoriban még rajzolt, verseket írt, egypéldányos képes lapot szerkesztettünk a magunk szórakoztatására. Kérésemre Sanyi rendelte meg Pet?fi összes költeményeit, emlékszem, tizenkét forint volt, máig azt a könyvet bújom. Lapjai már sárgák, gombafoltosak, piszkosak a sok forgatástól, de jobban szeretem, mintha egy új Pet?fi-könyvet. Talán a kezem munkája miatt, kétszer kötöttem be, el?bb, még inasként, zöld félb?rbe, újabban sötétlila nejlonb?r védi. Zakarékra visszatérve, ma úgy látom, ez a barátias viszony kedvez?leg hatott, impulzust adott a költészethez, kapcsolódott Pet?fi-rajongásommal és a csöndben aktívan gondolkodásommal, meditálásra hajlamos természetemmel.
Mikor már sokadszor mentünk ki az udvarra Erzsikével pisilni, én szerszámom tartva, Erzsike pedig mélyen leguggolva, nem álltam meg szó nélkül.
– Neked nincs izéd… fütyid?
Erzsike a két finomvonalú dombocskái közül el?tör? vizeletsugarat figyelte elmerülten, de amikor a bugyiját húzkodta fel, mégiscsak válaszolt.
– Nincs. De annyi olyat kaphatok – mutatott remekm?vem felé -, amennyit csak akarok!
– Ki mondta ezt?
– A mamám. De minden kislány tudja.
– És… Minek az neked?
– Hát, hogy gyerek legyen! Nem tudod?
– Ugyan! A gólya hozza!
El?ször mondtak ilyet, eddig g?zöm se volt a nemi szervek szerepér?l. De akárhogy fantáziáltam, csak az agyam er?ltettem feleslegesen, nem értettem a dolgot.
Megkérdeztem Erzsi szomszédját, Karcsit, aki fölényesen magyarázta, szilvamaggal példázódva, amit maga sem tudhatott igazából. Hogy hihettem volna el! Furcsálltam, hogy zavarosan, elváltozott szájmozgással, testbeszéddel kommunikált, mintha valami tiltott, szégyenl?s dologról ejtegetné a szót. (Kés?n érés? A siket gyerek szellemileg nem fejl?dhet úgy, mint elvárható, hiszen feln?ttek, gyerektársak beszédéb?l nem „csíphet el” elszólásokat, titkokat, nincs érdekl?désének izgalmi iránya, számára rejtettebb a való világ. Vegyük hozzá, hogy egyke voltam, magányos.)
Híre kelt, orvosunk gyógyíthatatlan vesebeteg. Ekkortájt kezdett foglalkoztatni a halál gondolata, ám tudatomban sehogy sem fért össze a végzet elkerülhetetlensége – a gyógyító orvos fogalmához nem kapcsolódott. Ráadásul az Erzsike által fülembe ültetett bogár is zümmögni kezdett, lehangoló állapotban ért az els? ejakuláció. Ezt a jelenséget, nem tudván mire vélni, mindjárt összekapcsoltam a vesebajjal, ennek tünetének tudva be. Sajnáltam doktorunkat, de most már f?leg magamat. Ilyen fiatalon távozni! Naponta írok világmegváltó verseket, van már vagy hatvan. Huszonhat éves koromra több költeményem lesz, mint Pet?finek…
Kelemen doktort másképpen néztem ezután, f?leg az arcát; igyekeztem megfejteni az arc mögöttit, a valódi embert, hogyan szembesül a közelg?vel?
Adódtak alkalmak. Egyszer anyám ölébe ültetve, érzéstelenít? nélkül húzta ki a bölcsességfogamat. Öt forintot adott, mert nem sírtam. De miért sírtam volna, amikor én is, nem sokára… Titkomat senkinek el nem mondtam, nem volt bizalmasom, anyám meg csak megrémülve, orvostól orvosig szalad velem. A nemiség tabutéma. Tabu – vaskalaposság, fityisz az értelemnek –, bizonyos életkoron túl. Erzsikének sem mertem említést tenni súlyos bajomról, ?t kíméltem, és különben mit tudott volna tenni? Kinevet?
Vártam a betegség súlyosbodó tüneteit, derékfájás, vizelési zavarok, de semmi ilyesmi.
?sszel meghalt doktorunk, versben búcsúztam t?le.
Az ég borong.
Te túl azon,
amit?l minden él? szorong,
kik még járunk-kelünk,
szeretkezünk
a Nagy M?t?asztalon!
Így kezd?dött a vers.
Gondolkodás nélkül, elemi er?vel törtek fel bel?lem a sorok. Ma már tudom, a túlélés lélekmámora. Magamból kiírva, a szerelem-halál-önsajnálat összefonódott komplexusától szabadultam meg. Nem rossz terápia.
Erzsikével jól kijöttünk. Gördülékenyen kommunikáltunk, és egymásra hagytunk mindent. Bár sok dologban nem egyformán gondolkoztunk, jó volt együtt. Természetesnek t?nt, egyszer majd ? lesz a feleségem. Tetszettek nekem más lányok is, csak éppen nem volt közelükben olyan kellemesnek érzett az éghajlat, mint Erzsike mellett. Akkor minek kalandozzon az emberfia? Ha mégis, hát… Majd kés?bb, kés?bb esetleg. El?ttünk a végtelen élet!
Bizony nem úgy lett, ahogy reményeim festegették, hamarosan véget ért az idill. Szijjártóné, Erzsikével együtt, lányához, Szigethalomra költözött. Hatvannégy nyarán náluk vendégeskedtem, picike, egyszobás lakásukban, köztünk minden a régi kerékvágásban. Látogatásom el?tt, de utána is sok képeslapot, leporellót küldött, különböz?, köztük külföldi városokból. Teleírta érzelmeivel, terveivel, hogy merre fogunk kirándulni, és rengeteg barátunk lesz. Fényképeit „soha el nem múló szeretettel” dedikálta. Leveleiben végig gyöngéd érzelmeir?l biztosított, mindarról, ami egy nyiladozó lányszívben rejlik.
Utolsó képeslapját Pomázról küldték utánam, Vácdukára.
A plátói szerelemb?l kigyógyítottak más hölgyek, de azért néha, bevallom, eszembe jut Erzsike. Kísértésbe hoz a gondolat, tán jó lenne útra kelni, felkeresni, megtudni, él-e? Boldog-e?
Jól tudom azonban, a nosztalgia mesteri kozmetikus.
Szolnokra megyünk anyámmal. Innen, Újszilvásról el?bb be kell gyalogolni Tápiógyörgyére, a vasúthoz. A Magtárnál fordulunk a Kereszt-d?l?re, látjuk, a kocsma zárva! Furcsa, ha a faluba máshol nem is, itt azért mindig van nyüzsgés… A kocsma épülete után két ház, és következik a keresztút, két elágazással Abony ill. Tápiószele felé, szögletben a pléhkrisztussal. (A d?l? névadója.) Mi tovább megyünk a makadámon. Két oldalt mély árkok, jegenyék, akácok, s egyéb vegyes fák szabálytalan sorban. Kora délel?tt, az ég felh?s.
El?z? napon anyám megkapta a nyugdíját.
Alig hagytuk el a kocsmát, t?n?dve azon, miért van az zárva? – atyafi jött velünk szemben. Köszön, köszönünk. „Hová mennek?” – kérdi. „Szolnokra, zsírt venni. Itt hetek óta nem lehet kapni” – válaszolja anyám. „Ne menjenek, nem közlekednek a vonatok! Pesten kitört a forradalom! Nem tudják?”
Anyám megköszönte a hírt. „Nekünk nem mondta senki, rádiónk nincs”.
Visszafordultunk.
„Forradalom!” Félelmetes és lelkesít? érzések kavarogtak bennem a szó nyomán. 1848. Pet?fi. Márciusi Ifjak. Néptömeg. Háromszín? magyar zászlók lobognak a szélben…
Az artézi kútnál, árendált házban lakott Matula Bandi, a kocsmáros. Menjünk be hozzá – szóltam anyámnak -, érdekl?djünk.
A szobába belépve, bántam is rögtön javaslatomat, sokan voltak, egymás szavába vágva, izgatottan beszélgettek az odagy?lt emberek. Olykor elhallgattak, tekintetüket a rádióra szegezve figyelték a friss híreket. Ami fölöttébb zavart, az, hogy vágni lehetett a cigarettafüstöt. Matula úr átszellemült arccal trónolt (ez a látottak pontos kifejezése) foteljában, s kedélyesen figyelt. Lábánál nagy kartondoboz Kossuth – láthatóan hosszabb id?re rendelkezett be.
Hiába vadásztam szájmozgásokat, beszédet nem értettem. A leveg?ben feszültség – ezt mindig megérzem, s mindig kérdez?sködésre késztet. Minél bizonytalanabb vagyok – annál inkább! Anyám tolmácsolta, amit a hangzavarból értett. Mondják, tovább nem mehet… Vége a beszolgáltatásoknak… Kimennek az oroszok…
Alkalmasnak vélt pillanatban kérdeztem.
-A vonatok tényleg nem járnak? – fordultam a kocsmároshoz, látva, anyám megfeledkezett látogatásunk céljáról.
A kérdezett akkorát nevetett, torkán akadt a füst.
Nem csak nekünk nem volt rádiónk, másoknak sem. Ha mégis, fejhallgatós, hosszú, kifeszített vev?vel, el sem tudom képzelni, milyen hangmin?séggel. A kocsmárosnál másféle, azt hiszem, világvev? rádió szólt. Lehet, külföldi adást hallgattak.
A postás, Bencsik Pista bácsi felénk senkinek nem hordott újságot, többnyire szegény emberek lakták a falut. Szomszédokkal nem jártunk össze.
Hazafelé, a Harang-d?l?n a kitelepítettekr?l beszélgettünk anyámmal. Szinte észrevétlenül t?ntek el a faluból. Juhász (Savanyú Varga) Jóska bácsiéktól (megjegyzés, magamnak: apám keresztapja), a darálós Sinka Géza bácsiéktól, Hitschékt?l, a Telepi erdészházból…
Különösen az utóbbiak foglalkoztatták fantáziámat. Kornisch Károlyt és feleségét, Apponyi Juliskát jól ismertük, néha elmentünk hozzájuk, de volt, hogy a mindig apatikus grófn? jött el hozzánk. Egyszer fél kiló kenyérért, valahogy megszorultak, és ingyen nem fogadtak el senkit?l semmit, szívhez szóló levelet írt Szolnokra, mamának. Lényege az volt, küldjenek csomagot, élelmiszert, ruhanem?t a „kis, diderg? árvának”.
Maris néném válaszának két mondata máig agyamban muzsikál. ”Figyeljétek a híreket. Reggel hétt?l este hétig majd csak el tudtok jönni”.
Erre az utazásra ’57 tavaszán került sor. Eladták a Nád utcai tanyát, s mama, Polla néném, – keresztanyám és férje után – átköltöztek a Kassai útra, Sz?l?si Józsefné, Terike nénihez, nagyapám n?véréhez, aki egyben három lányának keresztanyja volt.
Terike néni, özvegy és családtalan lévén (férje hosszú ideig, nyolc évig bénán feküdt, két fiukat korán eltemették), Maris nénémre íratta ingatlanát, halálig eltartás fejében. A templomjáró, Istenfél? Terike néni szép kort élt, 88 évesen hagyta itt az árnyékvilágot, költözött a temet?templom kriptájába, rég ott nyugvó férje mellé.
Embertelenül nehéz évek jöttek. Anyám nyugdíját, mindmáig ismeretlen okból, értesítés nélkül megszüntették. A juttatott földet „önként és dalolva” beadtuk az 1960-ban megalakult Tsz-be; hasznunk sose volt rajta. Apám vonatbalesete után nem tudta m?velni, a beszolgáltatási kötelezettségeket viszont teljesíteni kellett. Bérbe adtuk, el?bb Vizsnyei Istvánnak, haleszi gazdálkodó, majd Simon Jóska bácsi bérelte, évi egy-két zsák búzáért, kukoricáért. T?le került a „Kossuth” Tsz tulajdonába.
Kissrác-koromtól rajzoltam. A hokedli fölé hajlunk apámmal, ? gyors és könnyed kézvonásokkal csend?rt sikerít; ámulva nézem: kakastoll, kalap, állszíj, arc, ezután válltól le, az egész egyenruhás ember. Leteszi a ceruzát, ágaskodnom kell, lábujjhegyre állok, hogy némileg rálássak a papírra… Emlékszem, rózsát akartam rajzolni, gyönyör?t, anyukámnak.
Id?vel két nagy dobozba gy?jtöttem össze a rajzokat. A b?ség zavart, kidobni sajnáltam. A többnyire utánzatok végül kedélyemre ültek, rabjuknak éreztem magam. Er?t gy?jtöttem, keveset kiválogattam közülük, ezek máig megvannak.
Harmincvalahány évvel kés?bb újra kezdtem rajzolni, sikerültebb munkáimat könyveim illusztrálására használom. Kiállításom is volt. A pasztell, ill. pasztell-akvarell kombináció áll hozzám közel. Olajképbe, tapasztalatlanság okán, de f?leg azért, mert látom fest? barátaim eladatlan munkáit, bele sem vágok, de er?sen kísért ebben is kipróbálni magam.
Tizenharmadik évem betöltése el?tt kezdtem verseket írni, kizárólag a magam kedvtelésére. Rájöttem, ritmus- és dallamérzékem kit?n?, gondolataim is akadtak.
További verselésre sarkallt egy szerelmi csalódás (?t is Erzsinek hívták), azután pedig megismerkedtem a sorstársi közösséggel. Ett?l az id?t?l fogva a költészetet, s minden egyéb írásmunkát egyfajta szolgálatnak tekintek.
A 32 éves koromban kiadott els? kötetemre kapott kritikák olyan lovat adtak alám, amit a kés?bbi kedvez?tlen visszautasítások, méltatlanul alacsony honorálások, elvetemült kritikusok véleményei sem tudtak kil?ni alólam.
Álljon itt az egyik recenzió, Csepeli Szabó Béla tollából. Megjelent a Képes Újság 1983. évi egyik, januári számában.
DUDÁS SÁNDOR – ez a „csöndkiáltó” fiatal nyomdász-könyvköt? poéta – akit?l az elmúlt években már közöltünk néhány szép verset – a Teljes Csend Világában él. Fülében még sohasem vert visszhangot a körülöttünk kavargó-lüktet? élet robaja és zenéje, se a vizek csobbanása. Nem hallja se a szelek és fák suhogását, se a madarak énekét, se az asszonyok-lányok-gyerekek sírását-kacagását, és az él? emberi szó, érdes-zeng? férfibeszéd csodáját is kénytelen embertársai ajkáról leolvasni. És mégis, ez a küzd?-vajúdó, Teljességért viaskodó fiatal munkásember tollat vett a kezébe, hogy némán is elmondja, elkiáltsa és elénekelje mindazt, amit rendkívül érzékeny, kifinomult bels? hallásával – a szemével és szellemével – az élet rezgéseib?l, a Fény, az Árnyak, a Képek, a Mozgás és a Hangok Világából érzékel, „meghall”, hogy ért?, remek-gyönyör? versekben és tollrajzokban megvallja azokat az érzelmeket, és gondolatokat, vágyakat, keserveket és örömöket, amelyek a Hangok Tartományából kirekedt emberek életét és a Hallók életét megkülönböztetik és mégis – a humánumban és a közös egy-emberi-sorsban-világban összekötik és összehangolják.
Úgy vélem, hogy Dudás Sándor, ez a nagyon tehetséges, nem mindennapi habitussal megáldott fiatal költ? abban a hitben és tudatban szólhat úgy önmaga, mint sorstársai nevében, hogy sajátos, eredeti indulataival és harmóniakeresésével egész emberi-költ?i világképünket gazdagabbá, teljesebbé teheti.
A jelnyelvet a kisebb gyerekek a nagyobbaktól lesik el, egymástól tanulják. A kérdés az, hogy orálisan, vagy jelnyelven oktassák-e a hallássérülteket?
Az orálisan történ? intézményes oktatás több mint száz éves gyakorlata benyújtotta cs?dszámláját, eszerint sorstársaim szókincse korántsem tökéletes. Feln?tten már hiába a jelnyelv, a könyvek, írni jórészük nem tud úgy, ahogyan kellene, és az eléjük rakott szövegb?l egy csomó szót nem értenek.
Csentei Gyöngyi tanította a földrajzot. Osztálynaplót böngészve, olykor fennakadt a nevemnél – a kevés feleltetésen. Egyszer, hirtelen ötletb?l, szólt az akkori padtársamnak, Horgos Jancsinak (Isten nyugtassa!): Gyertek ki!
Így lett Jancsi a „hallókészülékem”, „tolmácsom”…
Kimentünk a katedrához. Az állványon álló táblán legöngyölt Világtérkép. Mellettem Jancsi. Gyöngyi sétál a teremben és kérdez. „Hol van Moszkva?” Jancsi a kérdést közelr?l a fülembe kiabálja. Azonnal megmutattam a térképen, hol van a Szovjetunió f?városa.
Gyöngyi (plusz Jancsi): Kína f?városa? És hol van?
– Peking – ment a válasz, és keresés nélkül böktem a térkép megfelel? helyére. (Közben, észrevettem, Gyöngyi valamit magyarázott a padok felé fordulva. Gyors szájmozgás, profilban. Semmit nem értettem. Igencsak zavaró, ha mindenki tudhatja, amit beszél, csak pont én nem, holott nagyon is lehetséges, rólam van szó!)
– Fülöp-szigetek? – jött kisvártatva Gyöngyi újabb kérdése.
Jancsi hangja után mutatóujjam nem a térképre mutatott, hanem fülembe kellett dugjam, és rázni, mintha víz ment volna bele. Viszketett és fájt az er?s hangtól.
Kétszer feleltem így talán, más tanítóknak ez eszébe sem jutott. Gyöngyi arra gondolhatott, nagyot hallok, nagy hangot. Ám a fülbekiabálás er?s ellenérzést vált ki. (Ebben a viszonylag elzárt faluban kiváló pedagógusok tanítottak, tanítványaik közül sokan továbbtanultak, Nagyk?rösön, Cegléden. Akadt köztük tanár, orvos, fizikus, de nem erre akarok kilyukadni, hanem arra, hogy nem akadt tanítóim közül senki, aki írásban feleltet. Kés?bb, Pesten, ipari tanulóként, ez magától értet?d?.)
Sokszor gondoltam, kiegyeznék akkori, kevés hallásommal!
Szolnokon nyaralva, keresztanyámnál gyakran hallgattam a Kossuth-adó meccsközvetítéseit, igaz, nagy hanger?re állítva, fülemet a készülékhez nyomva. Mintha most is hallanám Szepesi gyors beszédét…
S azok a feledhetetlen iskolai énekórák!
Horgos Jancsi tudta, elnézik neki miattam, teheti, hát lelkesen, jó hangosan, fülemhez közel énekelte a sok-sok népdalt, s az akkor divatos munkásmozgalmi dalokat. Csak úgy zengett a terem a Hej, te bunkócskától, meg az Ellenünk esküdtek ádáz hatalmaktól.
Az er?s hangokról jut eszembe Óvári tanító, osztályf?nökünk.
Gyakran és váratlanul megharagudott, ilyenkor csontos, nagy öklével az asztalra csapott és elnyújtott hangon kiáltotta: hallooód?!! Majd újra és újra, kétszer-háromszor. Zeng?, érces férfihang – ezt igen, hallottam-értettem még az utolsó padsorban is. Máig hallom.
Nem tudom, a rosszfiúk mivel dühítették fel, de a napjában, bár csak egy-két órát tanított, a többször eldördül? sztentori kérdés nyomán, mint bedobott k?t?l a víztükör, gy?r?zött szét bennem a fájdalom. Azért-e, mert hallóidegeim jóvoltából, agyam nincs „edzésben”? Aki hall, az is így érez? Ha igen – hogy bírják huzamosabb ideig hallgatni a diszkózenét?
Bizony, sokáig véltem hallani: hallooód?!! Hetek múltán megfordult fejemben a gondolat: majd még a sírban is ránk szól Óvári tanító úr: hallooód?!!
Nagyfiú, rég nem szorítottam anyám arcához arcom, hogy értsek szavakat, erre nagy szükségem lett volna, a bet?vetést, számolást könnyebben elsajátítom. De már szégyelltem anyámra hagyatkozni, no, meg egyik tanítóm azt mondta neki, ne tanítson, magamtól rá fogok jönni a bet?k, számok titkára.
Jó kis tanács, amit anyám túlértelmezett, úgy, hogy ha egy-két tanult dolgot megkérdeztem, pontosítani akarván magamat, zárt ajakkal, konokul hallgatott. Példáján igencsak felbuzdultam, nem kérdeztem ?t többet!
Viszont a bet?k, számok titkára csak rájöttem, az igaz.
A beszéddel ellentétben, nehezen tanultam meg olvasni. Bár felismertem a bet?ket, az ábécét betéve fújtam, még az egyszer? kétbet?s szavakkal se jutottam semmire. A bet?kb?l nem lett kép. Nyakkend?s, kimért modorú ember: úr. Tollal bet?ket ró: ír. De szerettem volna akkor hallani, legalább addig, amíg a hallottak útbaigazítanak.
Egyszer azonban… Ülök az olvasókönyvem el?tt és bet?zöm: a m a c s k a t ? z b ? l m e n t i … belém hasított a felismerés: amit olvasok, a szöveg felett le is van festve. Illusztrálásképpen. Lángoló háztet?n menekül? macska, szájában kölyke…
Nahát! Akkor a most szavakká összeállt bet?k – annyi, mint a festmény? Élt a képpé lett bet?! Úgy éreztem, mély álomból ébredek. Élet van a bet?kben! Megtanulok jól olvasni, és akkor nem lesznek el?ttem titkai a világnak, nem fognak hiányozni a hangok sem!
Elmentem Thurza Pista bácsiékhoz.
Pista bácsi hokedlit, sámlit hozott ki az udvarra. Leültetett. Térült-fordult, a hokedlira csomó Érdekes Újságot rakott. ? maga állva maradt. Megnéztem az újságot, aztán felnéztem, hogy szájmozgásáról olvasni tudjak… ?, ahelyett, hogy elmondta volna, mit akar, mit tegyek, fejem az Újság fölé nyomta, s gondolom, közben mondta, olvass! Ér-de-kes Új-ság. Újra emeltem fejem a szájmozgásért, ? viszont újra a nyomtatványra irányította becses figyelmem, nyomatékul még az ujját is végighúzta a címsoron, s pótlékul fejen vágott. Mire harmadszorra is sort keríthetett volna fejem küls? m?velésére, én már az utcán hazafelé mentem. Javíthatatlan szörnyetegként könyvelhetett el magában. (Érdekes ez a generációkon át ismétl?d? beidegz?dés. Hányszor adódott úgy, beszélgetés közben gyorsan észlelve valamit, a távolba mutatnak, hogy nézzem! A mutatott irányba kapva fejem, hülyén meresztgetem pislogómat, mert nem tudom, mit kellene látnom… Ezt már azután mondják csak, hogy a mutatott irányba nézek, a hang meg, ugye, nem jön.)
Pista bácsi évekkel kés?bb könyvtáros; már olvasni tudtam, sok szép könyvet ajánlott figyelmembe, amiért csak hálás lehetek emlékének.
Egyik kedves történetem, szül?falum múltjában kutakodva, náluk esett meg, a fia mesélte.
Laposi Farkas Laci nagyon szerette a gyerekeket. Bármerre hajtott a faluban, mindig volt négy-öt gyerek a kocsiderékban. Télen, ha nagy hó esett, befogott a szánba, cseng? a lovak nyakában, és végighajtott az utakon. Amelyik gyerek szánkózni akart, felszállhatott. Az emberpalántákkal megtelt szánkóval, aztán irány az erd?! Az erdei utakon körbe-körbehajtott. Néha megállt, letessékelte, megmozgatta a gyerekeket, végül, ahogy összeszedte, úgy szét is hordta ?ket.
N?vérem fia mindig itt nyaralt a nagyszül?knél. Eleven gyerek, a nagyapja azzal ijesztgette, ha nem viselkedik rendesen, elviszi a gyerekszed?.
Egyszer Tibike rémülten rohan be az utcáról, egyenest a szobába, nagyanyjához bújva könyörögve kéri, bújtassa el, de gyorsan, gyorsan!
– De hát mi a baj? Mi történt, kisfiam? – kérdezgeti a mama.
– Jön a gyerekszed?… És elvisz! – rémüldözik Tibike.
Nagymama nyugtatja:
– Dehogy visz! Nincs itt gyerekszed?!
De Tibike csak bújna egyre… Nagymama bátorítólag kézen fogja:
– Gyere, kimegyünk, megnézzük!
Alig lépnek ki az ajtón, mit ad Isten! – éppen akkor ért házunk elé Laci, kocsiján egy csomó gyerekkel…
Attól fogva mi Lacit csak Gyerekszed?nek hívtuk.
Olvasmányaim sorából Pet?fi versei villanyoztak fel igazán. Szellemisége, gondolkodásának bátorsága leny?gözött. Iskolába menet, kikerültem tócsát, sarat, kímélend? cip?t, ruhát. Kímélni kellett mindent, nem tudtunk újat venni. A szegénységt?l többet szenvedtem, mint a hallás hiányától. De, lényeg a lényeg, ha tehet?sebbek vagyunk, akkor is így viselkedek, mert anyám azt mondta, Pet?fi bácsi nagyon vigyázott cip?jére, ruhájára. Én pedig így jobban szót fogadtam, mintha szigorúan rám parancsol! Mert magamban elhatároztam, hogy olyan leszek, mint Pet?fi bácsi!
